Ráhangolódás

Hétfő (még mindig)

Kipakoljuk a legszükségesebb holmikat, bekapcsoljuk a fagyasztót, hoztunk párnákat, huzatot teszünk rájuk, előkészülünk a többiek fogadására. A fülem sajnos egyre tropább és már piszkosul fáj is, ha böffentek, vagy ha ásítok, csipi sem segít, mivel ezzel kapcsolatban vannak is fenntartásaim, pedig hányszor megtapasztaltam már, hogy másokon működik, és valahogy mégsem megy, ha magamon kell. Hit, korlát, affene. Különben már tegnap megjelent a gondolat, hogy el kell menni dokihoz (nem azért, hogy másra hárítsam a felelősséget, hanem tudni akarom, van-e bármi gyulladás vagy egyéb disznóság), és most sem hagy nyugodni, szólok is Hemiéknek, hogy ez tarthatatlan, el is visznek. Kitöltöm a szükséges papírokat, a recepciós hölgy mikor meglátja, hogy honnan jöttem, széles mosollyal közli, hogy "jó napot". Beszédbe elegyedünk, kiderül, hogy némi rokonsága él Európában, de Magyarországon csak átutazóban szokott, ennyit tud összesen, azért örülök. Fiatal asszisztens srác érkezik, bekísér egy kis függönnyel elválasztott szobácskába. Kérdezi, mi újság, elmondom Neki is, plusz feltesz még egy halom kérdést (allergia, gyógyszerek, anamnézis), minden megy egy számítógépbe rögtön, tisztára, mint a filmekben. Mikor végzett, közli, hogy mindjárt jön egy doktor néni, addig ücsörögjek nyugodtan, elköszön, behúzza a függönyt. Ugyan ki van írva, hogy fényképezni tilos, de ezt nem hagyhatom ki.

  

Érkezik is hamar, Neki is el kell mesélni mindent, utána alaposan belenéz mindkét fülembe. Szerencsére megerősít abban, amit amúgy is tudok, hogy tele van zsírral, és megnyugtat, hogy nincs gyulladás vagy sérülés, de azért felír valami fülcseppet. Elköszönök mindenkitől, fizetek, útba igazítanak a gyógyszertár felé, megtalálom hamar, kiváltom és megyek vissza a táborba. Katinába ütközöm, szemmel láthatóan ideges, panaszkodik az internetre, meg hogy nem tud csatolni a leveléhez valami fontosat a pendrive-járól, bár a recepciós néni felajánl némi segítséget, de ez kevéssé nyugtatja meg. Ha már úgyis erre járok, megkérdem, hogy is van itt a net, és eljön megint a pillanat, amikor csúnyán felhúzom magam, van ugyan internet-szoba (jó pénzért), ahol elvileg lehet USB-s eszközöket csatolni, de úgy tűnik, vannak nehézségek, illetve van WiFi is, de hát az sem jár csak úgy a szobákhoz, hanem rohadt drága. Na ekkor lesz nagyon elegem és elküldöm ezt az egész fucking expensive country-t mindenhova és visszamegyek a city-be mobilnetet vadászni. Van T-Mobile és Vodafone, egyértelműen az utóbbi az olcsóbb (bár az otthoni árakkal... de ne hasonlítgassunk, nyilván mások a fizetések is), remélhetőleg jó lesz a lefedettség is. Megveszem, kipróbálom ott helyben, működik, hurrá, vissza a kempingbe. Ezek itt visszafelé menet készültek, ím, a helyi csontkovács rendelőjének fala, nekem nagyon tetszett.

Ezt pedig ajánlom többek között a Te szíves figyelmedbe, kedves bátyám, kutyautaztatós célokra, szerintem zseniális. :)

Épp időben érek vissza, készítjük a vacsit, megérkeznek, örülünk. A házak mögötti kiserdőben Hemiék szerveznek egy kis köszöntést, kapunk némi áldást, hongizunk és irány az ebédlő. Vacsora közben megkapjuk a csoportbeosztást, megbeszéljük a következő napi teendőket, és már mehetünk is aludni.

Kedd

A reggelit már a Meal Group készíti, nekünk még sok dolgunk nincs, ismerkedünk, beszélgetünk. Délelőtt egyesével felküldenek minket a hegyre, a helyi kilátóhoz. Utálom. A kirándulás rendben van, bármikor bárhova felmászom (tudom, de nagy a szám, csak próbáljam ki egyszer 4000m fölött), de most kényszer-érzésem van. Mintha látnád a vihart közeledni, és előtte a rászólnál a sarokban ülő pókra, hogy ugyan már, legyen szíves és szője visszafelé a hálóját. Itt meg: rajta, másszatok fel és közben érezzetek valami hűdehű spirituálisat. Mintha az menne parancsra. Amikor kérésre sem szokott mindig, nálam legalábbis. Megtalálom az ösvényt, közben még morgolódom kicsit, közben figyelek is: kifelé, hogy milyen a környék (tényleg nagyon szép) és befelé, hogy melyik részem ellenkezik. Megvan a patak is, kacsák és egyéb vízimadarak úszkálnak és még csak kenyeret sem hoztam. Sebaj, van itt egy kuka, de csak egy használt pelenka van benne, pedig igazán lehetne némi maradék kaja is, hiszen nagyszerű piknikező helynek tűnik. Megígérem nekik, hogy még visszajövök. (Nektek is meg magamnak is, legalább fényképek miatt.) Hemi azt mondta, hogy sós a vize, mert itt a torkolat a közelben, meg dagálykor az áramlások ésatöbbi. Naná, hogy megkóstolom. Naná, hogy nem sós. Biztos apály van. Ha már úgyis benne vagyok, át is lábalok a túlpartra, pár méterre ugyan van egy fahíd, azon vezet a gyalogút, de nem érdekel, elvégre felfedezőset játszom, nem turistásat. Félúton sem járok, hallok egy helikoptert közeledni, remélhetőleg a parti őrség és felszólítás nélkül a vízbe ágyúznak, amiért a tilosban járok. Ebből is látszik, mennyi marhaság jut az eszembe, amikor mérges vagyok. (Ha belegondolok, máskor is. :) És persze ki lehet vetíteni bárkire, hogy most Rád haragszom emezért vagy amazért, vagy bármilyen helyzetre (ami ugye még viccesebb) de tudom jól, hogy ezzel csak saját magam felelősségét szeretném a másik fél vállára tenni. És persze, hogy nem történik semmi (dehogynem, eszembe jut Szlovénia is, hogy mennyit bohóckodtunk az ottani hasonló vizekben és igen, nyilall egy picit), békésen átérek a túlsó partra. Ha már így alakult, vissza sem veszem a cipőmet, mezítláb mászok tovább felfelé, hol a kijelölt ösvényen, hol meg a fák között, a kanyarokat levágva. Egyértelműen ez az utóbbi a kényelmesebb, mert nincs kavicsokkal felszórva, de megfogadtam, hogy nem veszem vissza, amíg fel nem érek, hát akkor legyen is így. Közben kis híján rálépek egy kb. félkörömnyi pókra, ami amúgy tisztára olyan, mintha madárpók lenne, csak hát kicsiben. Ki tudja, lehet, hogy tényleg az, csak még gyerek. Kicsit még nézegetem, aztán haladok tovább, hamar elérem a kilátót, ahonnan még csak ki sem látni, aaaoooááárrrggghhh. Pedig Hemi ehhez is fűzött megjegyzést, hogy innen keletre a következő szárazföld már Chile. Nem gondoltam komolyan, hogy ellátok odáig, de innen nekem egyelőre csak a város látszik, az meg nem érdekel, húzok vissza, és akkor hívogat egy ösvény. Senki emberfia nincs a közelben, végre körül is nézek és figyelek és leülök és akkor egy csöpp kis madár odaszáll mellém és énekel. Akkorka, hogy kettő-három simán elférne a tenyeremben, és olyan zöld, hogy nem is látszik, amikor nem mozdul, de a hangja gyönyörű. Nem nekem dalol, nyilván területet jelez vagy épp a tojókat hívja, de azért olyan, mintha mégiscsak ez picit. És így lassacskán megnyugszom, baktatok visszafelé és akkor eszembe jut Pécs és az ottani séták. Itt ugyan másmilyenek a fák, de a könnyem ugyanolyan nedves. Leérek és semmi kedvem visszamenni még a camp-be, hát elindulok a másik irányba a folyó mentén felfelé és pár perc múlva ki is érek az erdőből, száz métert kéne még menni és már forgalmas utcán találnám magam, de ezt végképp nem szeretném, inkább visszafordulok. Ekkor megindul bennem valami és elkezdek futni és nagyon dimbes-dombos-kanyargós az út, hát felfelé lehet nekifutni lefelé meg rohanni, mint az őrült, és hallom Andrást kiabálni, hogy "nyújtsd a lépést"! Ettől megint kicsordul a könnyem és a harámból valahonnan nagyon mélyről feltör egy ordítás én meg szaladok és lejtőn lefelé kinyújtom a karjaimat is, hátha egyszer tényleg sikerül, hátha ez is csak egy álom, és közben kiáltozok tovább, mint egy szárnyaszegett pterodactylus. Aztán csak csend és megállás és csak azt hallom, ahogy a szívem zakatol, "du-dumm-du-dumm: minden rendben" és érzem, hogy megint magam mögött hagytam némi trutymót, valószínűleg nem is keveset.

Mosolygósabban érek vissza a táborba, Kriszta rámnéz és közli, hogy Ági rosszul van. A többiek is ott bóklásznak, de rájuk sem hederít. A kérdés, hogy tudok-e segíteni, fel sem merül, segítséget vár és pont. A szobában épphogy elfér egy ajtó nélküli szekrény és egy emeletes ágy, az alsón fekszik és fogja a fejét. Oda se tudok ülni mellé rendesen, mert beverném a fejem, és azt sem tudja, ki vagyok, de ezek mind piszkosul nem számítanak, a kezem a következő pillanatban már a haráján van, és azonnal befogad, érzem a kapcsolódást és hallom, hogy gyomor és vezetik a kezemet és működik minden. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Ahogy végigkezelem az egyik lábát, kiugrik az ágyból, a ház mögött még könnyít magán és visszafekszik. A másik lábához alig érek hozzá, jönnek a kérdések, de valahogy nem arra vonatkoznak, mit evett és mikor. Megbeszélünk mindent, betakarom, és már alszik is, mi meg mehetünk ebédelni. Visszanézek a szobába, Ági békésen alszik, még a csótány sem zavarja. Ez amerikai fajta, amilyet eddig csak filmekben láttam, talán nem olyan csúnya, mint az otthoni német, viszont legalább remekül mászik a falon is, inkább kitessékelem, de csak azért, hogy meg tudjam mutatni Nektek is.

Utána csoportonként összedobjuk a pénzt (fejenként 120$), elkészítjük a heti menüt (amit nekünk kell főzni, ha majd ránk kerül a sor) és ennek megfelelően a bevásárlólistát, bemegyünk a városba, megkeressük a helyi Tesco-t, amit itt Pak'nSave-nek hívnak, felírjuk az árakat, ötletelünk. Na nem mintha nagyon odafigyelne rám a három leányzó. Nekem ugyan egyértelmű, hogy ki lesz a főnök a konyhában, és nem is vágyom efféle babérokra (bár Anikó itt motoszkál a fejemben), de akár bosszantó is lehetne, hogy ha mondok valamit, azt vagy meg sem hallják, vagy lehurrogja valamelyikük, ám egy ilyen nap után azért sem fogok mérgelődni. Inkább menjünk aludni békével.

Szerda

Reggel még félálomban vagyok, amikor megkapom a beszédet, megköszönöm és kérek erőt, hogy el is tudjam mondani, közben megint sírnom kell, jól kezdődik ez a nap is, mondhatom. Ha még nem említettem volna, nem kis feladat vár majd, ha megérkezünk, merthogy szertartás szerint (Powhiri) fogjuk üdvözöljük egymást, beszéddel, énekkel. Az hagyján, hogy beszélni fog a helyi törzsfő és Hemi, mint az érkező csoport vezetője, na de miután négy különböző országból jöttünk, mind a négy ország férfiemberének is illik brekegnie valamit, jelen esetben nekem is, mivel kis hazánk egyetlen hímnemű képviselője volnék. Ki tudja mennyi ember előtt, magyarul is, angolul is, ráadásul nótázni is, sejthetitek, hogy kitört a frász. ;) A lányok kedvesen megnyugtatnak, hogy énekelni már együtt fogunk, na ja, csak addig jussunk el valahogy. De ez igazából még tegnap esti történet, ma reggelre erős vagyok és bátor, és örömkönnyek hullnak. Fura dolgok ezek.

Még egy gyors utolsó chat, köszönöm Mindenkinek, pakolunk, reggelizünk, beülünk a buszokba és irány a Pak'nSave. Edi ül mögöttem és magyaráz a fülemről, hogy vese és vetélés is lehetett anyai ágon, és se szó se beszéd, belekönyököl az E-21-embe. Anyád! Mondom Neki, hogy az epehólyag bazmeg, és nem vese. Nem lepődik meg, hogy honnan tudom, csak mondja, hogy az is a fül körül megy, én meg mondom, hogy tudom, de ettől még nem kértem, hogy nyomkodjon, pláne nem erővel, de csak nyomja a szöveget, de legalább engem nem. Elszaladunk vásárolni, másfél óránk van mindent megvenni, de közben nem hagy nyugodni ez az Edi gyerek, mielőtt mennénk tovább, megkérdezem Tőle, hogy mondd csak, amiket menet közben mondtál, azokat azért mondtad, mert ezt TANULTAD vagy mert ezt ÉREZTED? És visszakérdez, hogy "does it matter"? "Hogy a picsába ne számítana, hülyegyerek" száll el az agyam megint, és meg is találom a szavakat. Valószínű látható, hogy lilul a fejem, nem szól semmit. Inkább átülök a másik buszba, amúgy is megbeszéltük, hogy gyakoroljuk menet közben az éneklést. Megírom az utolsó bejegyzést, aztán lekanyarodunk a főútról egy makadámútra, és azon zötyögünk vagy 20 percet őserdőn keresztül. "Ha akarnánk, sem szökhetnénk meg innen" jegyzi meg valaki, amúgy csodaszép.

Megérkezünk Waikare-ba. Emlékeztek a bálnalovasban arra a gyönyörű faragásokkal teli Marae-ra? Na merthogy ennek köze nincs ahhoz, meg is lepődöm alaposan. Méghogy nincsenek elvárásaim, muhaha. Négy idős ember és kb. 8 óvodáskorú fogad minket, ettől voltam úgy betojva, gratulálok. Lezajlik a Powhiri, Hemi gratulál a beszéd után, Kata pedig megjegyzi a végén, hogy ragyogtam közben, aminek kölcsönösen örülünk. Megtalál a helyi cicc is, nagyon bájos.

Vacsit kapunk a helyiektől, közben eligazítást Hemiéktől, fürdés, fekvés, esti mese, orrfurulya-kísérettel, megnyugtat és elringat, még eszembe jut Edi, hogy magamban leidiótáztam és meghallom, hogy csak nem volt tudatában. Vagyunk ezzel így egy páran. Még bocsánatot kérek és elalszom.

Csütörtök

Reggeli közben további instrukciók, miénk a vizesblokk és környéke, mármint takarítás szempontjából. Tele van kaszáspókkal. Óvatosan telepítgetem őket kifelé és közben mantrázom és töprengek. Attól tartok, ha otthagyom őket, a következő heti csoport kevésbé finoman fog velük bánni, de találok megfelelő helyet, ami hasonlóan árnyékos és nedves, mint a fürdőszoba és úgy tűnik, sokkal inkább használaton kívüli. Vannak, akik furán néznek, amikor egy vödörnyi pókkal rohangászom, de nem szólnak. Aztán belevágunk az első délelőtti session-be, tánc, beszélgetés Hemivel, megint tánc, megint Hemi és már el is telt a délelőtt.

A Meal Group elszalad ennivalót készíteni, addig folytatom a póktalanítással egybekötött takarítást. Lehet, hogy a női részleg még koszosabb, mert nem jönnek zargatni. Ebéd után leheveredek a matracra és próbálok írni, de tollal-papírral nem megy. Mire leírnék valamit, elszökik a gondolat és már teljesen más van a helyén. Addig töprengek ezen, amíg elalszom. Katja ébreszt, még egy sort sem írtam, de most nincs is rá idő, mesél és osztja a délutáni feladatot, merre menjünk, mit csináljunk. Megint elővesz a keddi érzés, hogy a fenébe lehet olyan nagy lelkiségességet érezni külső késztetésre, de igyekszem elengedni és elmegyek a fákhoz

a patakhoz

a dombhoz

és az urupához

ahogy a többiek is és közben elindul bennem a "Down to the river to pray", hát nekiállok énekelni, aztán táncolni, aztán kiabálni, aztán Padmasambhava mantrázni, és közben kapom sorra a tanításokat, köszönöm, köszönöm, köszönöm. A dombról lefelé jövet Laura szegődik mellém, kérdezi, mit énekeltem, merthogy szerinte very powerful volt. Hűha. Még csak észre sem vettem, hogy van ott valaki. Beszélgetünk, bár akadozik bennem az angol, talán nem arról beszélek, amiről kéne, vagy még nem vagyok teljesen magamnál, de azért pár gondolatot sikerül megosztani, mielőtt az urupához érnénk. Elválunk, bemenni még nem szabad, de van egy sír, ami odahív magához. Leülök kívül, beszélgetünk, hallgatunk, ismerkedünk.

Este mesélés, immár interaktívan, körbeüljük Katját és Hemit, és tessék, lehet elmondani, kivel mi történt, mit látott, mit érzett. Először önkéntes alapon, aztán válogatnak. Néha összevillan a tekintetünk Katjával, de nem szólít. Szép lassan eltelik az idő, fogmosás, fekvés. Előtte még megkérdezem Katját, hogy miért nem kért engem is. Azt mondja, azért, mert "I didn't volunteer". Hm. Mondjuk 2-3 emberen kívül a többiek sem tolongtak. Fekvés közben még töprengek a válaszon, és úgy tűnik azért nem, hogy tovább tudjam gondolni a délutáni eseményeket. Kia Ora. Persze vannak, akik ismerik egymást, de azért nagyjából még mindenki idegennek számít és hát picit Ti is ismertek már, nehezen osztom meg az ilyen gondolataimat ismeretlen társasággal, és érezhetően nem én vagyok az egyetlen. Majd csak alakul ez is.

Péntek

Reggelre mindenütt pára és köd fogad minket.

Délelőtt tovább tanulunk. A maori felfogás szerint is van body és mind, plusz van soul és spirit, csakhogy ez utóbbi kettő nem ugyanaz. Jó, tudom, a spirit-nek is jó csomó jelentése van, de most kifejezetten a szellemi dolgokról beszélek. És tovább táncolunk. Katina rám szól többször is, "breath, breath, breath"! (Jó szeme van. Később beszélek is vele erről, megemlítem az asztmát meg az allergiát, megígéri, hogy "I will keep an eye on you", megköszönöm.) Tudom, hogy ezzel még sok a dolgom, nem is itt lennék, ha nem lenne ugyebár, de legalább a csípőm mozog (Nóri, köszönöm azt az utolsó kezelést). Így hát a légzésen a fókusz és a következő tánc közben érzem, ahogy nyílik baloldalt, de még mennyire és bizony fáj és nyilall piszkosul, de érzem, hogy jóféle, hát hagyom, a végére kicsit nem is kapok levegőt, de rendben van, amúgy is megyünk pihenni egy kicsit, vizualizáció következik. Na de fekve? Rómában, mint a rómaiak, tartja a közmondás, ám legyen, kissé parázok ugyan, hogy bealszom, de jó a vétel :) és jön a kép is, nagyon szép családfánk van, tudtátok? És a vicces az, ahogy néhány ágon bevillanok saját magamnak, ilyet sem láttam eddig.

Délután most már bemehetünk az urupába, meglátogatom Sámsont, és ahogy sejtettem, nem élt túl sokat. Mi mindenre lehet elég 9 óra? Záporoznak a kérdések a könnyeimmel együtt, meg sem lepődöm. Az esti körbeszélgetésen fel is teszem mindet, tapintható lesz a csend. Katja feltesz pár kérdést azzal kapcsolatban, hogy mit is jelent nekem mindez és megkönnyebbülök, ahogy kibeszéljük az érkező válaszokat.

Szombat

Szeretünk. Mindenki odamegy egy másikhoz, bemutatkozunk, kimondjuk a bűvös szavakat: I love you, és megöleljük egymást és örülünk és ragyogunk. Táncolunk és játszunk. A MA-URI szerint 4 világ, 4 különböző szint van (erre most nem térek ki részletesen), ezekhez próbálunk kapcsolódni tánc közben. Bár most épp nem is tánc, inkább páros játék, villámgyors átmenetekkel, párok születnek és szétválnak. Végén Linával kerülünk össze és egy hullámhosszra pillanat alatt. Valami megfoghatatlan történik, aztán csak állunk és vigyorgunk, mint a tejbetök. Távolról hallom Hemi hangját, ahogy magyaráz, te jó ég, mintha rólunk beszélne és tényleg. Félreállítja a többieket és felkér minket az ismétlésre. Mintha az csak úgy menne magától, mondom magamban, és már érzem is, ahogy a gondolat blokkol, hát igyekszem elengedni azt meg pláne, hogy mindenki figyel. (Tudnám, miért van ez, hogy vannak olyan helyzetek, pillanatok, amikor kifejezetten zavar, ha figyelem középpontjába kerülök, máskor meg nagyon is élvezem.) Így aztán messze nem sikerül olyan jól, mint az első spontán, de azért érezhető, hogy valami csak átmegy a többieknek is.

Délután a kapcsolatokon van a hangsúly, 7 szinten: God, Mother, Father, Beloved one (spouse or girl/boyfriend and so on), Children, Myself, Death. Keressük, melyik kapcsolódás megy a legnehezebben, hol vannak akadályok, fájdalmak, fel nem dolgozott történések, amiket végre itt lehet hagyni. Sírunk, kiabálunk, néha akadozunk, de figyelünk egymásra. Szép történetek buggyannak ki és oszlanak fel a térben. Gyógyulunk.

Este gurujóga és vadzsradal és kérek álmokat és jönnek is...

Vasárnap

...de még reggelre sem értem őket. Már megint ez a nyavalyás dualitás. Közben végre kisüt a nap, csak a szél akarja lefújni a fejünket, szép kis nyár, mondhatom. Táncolunk tovább. Még mindig az álmok körül motoszkálok, el is vesztem a fókuszt, sőt, igazán meg sem találom az elején. Katina jön is, próbál terelni (Breath, Open your eyes and Find your main power), tudom, hogy csak segíteni akar, de valami nagyon útban van, szétesek teljesen, ilyen sem volt még, köszönöm ezt a tapasztalást is. Talán túl sok dologra koncentrálok, próbálom inkább csak sorjában és így sikerül is összébb szedni magam, a többi már megy magától. Közben ásunk tovább, working the issues. 6 professzort kapunk segítőnek, úgy hívják őket, hogy Who, When, Where, What, How and Why. Mi más lenne a fő témám, mint a (verbális) kommunikáció...

És délután elérkezik a várva várt pillanat, az első massage session. Erre várok napok óta, és most, hogy Katja bejelenti, félni kezdek. Nem, nem izgulok, hanem konkrétan összeszorul a gyomrom és remeg. Mitől, mitől, mitől? Válasz nincs. Készülődünk, a nyakamba tenném a malát, Katja észreveszi, és rám szól, hogy azonnal vegyem le és hagyjam is kint. Hoppá. Eddig is ott volt a kezemen tánc közben (meg éjjel-nappal is) és nem zavart senkit? Csak engem, muhaha. Szóval respect, visszasomfordálok az alvóhelyre és leteszem mögé és nem is veszem vissza többet, talán csak egyszer, de arról majd a maga idejében, most nem is találom a jegyzetet. Sietek vissza, közben: "Ettől féltem volna? Már megint ragaszkodom valamihez, amire már rég nincs szükségem?" Az első néhány érintés még picit görcsösre sikerül, de nem hagyom annyiban, segítséget kérek és kapok is. Érzem, ahogy ellazulok, és fel tudom venni a kapcsolatot a partnerrel, a zenével és felfelé is. Vida felkel, örül, cserélünk. Utána próbáljuk megbeszélni a dolgokat, némi nyelvi nehézségek támadnak (már megint a kommunikáció), az asztal fölé hajolok, mutatom, hogy jobban esett volna, ha a hátamon több súlyt használ, Hemi rám szól azonnal: "Don't instruct the others!" még hozzá is teszi, hogy "especially who's not perfect in placement" vagy valami hasonló és érzem, hogy megint megnyomott egy szép nagy piros kapcsolót odabenn. Rögvest ébred az ellenkezés, hogy "eszembe sincs javítani vagy tanítani a másikat, csak a kommunikáció miatt", és érkeznek a "de"-k és a "csak"-ok, és még dühös is leszek, és szégyellem is magam, szép kis kombó. Figyelek befelé, hogy mi ez az egész, miért is akarom a megbántottat játszani, és hogy ez kinek is szól valójában, és ahogy nézem őket, úgy esnek szét és tűnnek el sorra.

Lefekvés előtt guruyoga és vadzsradal, de nem alszom nyugton, felébredek többször is, érzelmek, vágyak, ösztönök támadnak és ettől gondolatok is. "Ki vagyok én", "ki irányít kit", "mit keresek itt" és "meddig mehetek el", mondhatni a szokásos, bár ne feledkezzünk meg a "miért éppen velem és most, amikor aludni akarok" címűről sem. A koronacsakránál erős áramlást érzek, érkezik egy gondolat. Nyitott vagyok bármire, aki akar, kapcsolódhat, lássuk, mi történik, erre elalszom. Ugyan pár pillanat múlva (legalábbis csak annyinak tűnik, nincs órám) felébredek, ám a kérdések ugyanazok. Ha tényleg valóságos ez a történés (tudom, semmi nem az és ez az egész csak a fejemben, csak a fejemben, csak a fejemben létezik), akkor gyertek és mutassátok meg magatokat újra, kedves leendő tanítványaim és tanítóim, kívánom magamban. És jönnek! Valaki vezeti Őket, szintén piros ruhában, de a háttérben marad, ha koncentrálok rá, eltűnik. Miért? És ugyan jönnek és köszöntenek, "hívtál, jöttünk", de ennyi. Semmi mást nem mondanak, csak néznek. Ez Nem Bizonyít Semmit! És szomorúnak látom Őket, mintha nem hinném el, hogy tényleg minket választottak, pedig csak valami fogódzót keresek, mert nagyon ingatag minden, de ettől szomorú leszek én is. A többire pedig sötétség borul.