Waiotira

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a buszon tényleg ki van írva a lépcső aljára, hogy kaja-pia tilos. Ezt ellensúlyozandó, ha jól érzékelem a helyzetet, legalább másfél óránként meg kell állnia a sofőrnek, ah, mit ád az ég, pont olyan helyen, ahol lehet enni-inni, csecsebecsét venni. És persze le kell szállnia mindenkinek.Van egy idős hölgy a buszon, szemmel láthatóan erősen mozgáskorlátozott, és annyi ideig tart le- és felszállnia, hogy szinte rögtön utána indulhatunk is, de a szabály az szabály. Nem mondok semmit, inkább elmegyek sétálni. A fák ugyan itt sem nőnek az égig, de a páfrányok majdnem.

A táska csak azért, hogy legyen mihez viszonyítsatok. :)

Már a felszálláskor kiszúrom Katinát, vagy legalábbis erősen sejtem, hogy Ő az, beülök mögé, de nem szólok semmit, mondjuk nem is nagyon tudok a zokogástól, bár már csitul. Megérkezünk valahová, ami elvileg Whangarei, de a sofőr valami mást brekeg, és a lány leszáll, akkor ez már megint fals megérzés, nem gond, mehet abba a fiókba, van hely még ott is bőven, de a következő megálló már bizony Whangarei city center, leszállok én is, naná, hogy sehol senki, de legalább van egy internet kávézó a sarkon, csak hát már zárva. Kicsit tűnődöm, aztán elindulok érzés után, amerről jöttem, valami majd csak lesz. És egyszer csak az út túloldalán megáll egy autó és egy bácsika integet belőle vidáman. Nem úgy tűnik, hogy Ő lenne a helyi turistamegsemmisítő, lesz, ami lesz, odamegyek. Kérdezi, mi újság, merre tartok.Megpróbálom elmagyarázni, de nem sok sikerrel. Kérdem, merre van valami tourist information office, mondja, hogy csak ugorjak be bátran, elvisz szívesen. Nem tűnik tipikus új-zélandinak, de nem árulja el miféle, még akkor sem, amikor szóba kerül, hogy mennyire nem kedvelem a briteket, bár nagyon vigyorog. Oda is érünk hamar, megköszönöm, még búcsúzáskor elárulja, hogy Ő bizony Jehova tanúja, mondom rendben, odahaza is van belőletek jócskán, de azért a kezembe nyom egy brosúrát.Óbakker, hát persze hogy itt szállt le Katina, most megint biztos vagyok benne, hogy Ő volt az, ám már se híre se hamva. Pedig mikor leszállt, nagyon sasoltam a környéket, merre lehetnek Hemiék, de nem láttam senkit, biztos csak később értek ide, vagy elbújtak a bushba. Hmmm... csak nem kommunikációt (is) jöttem tanulni?

Bemegyek az irodába, mutatom, hova mennék, nincs túl részletes térképük, ezt ugyan nem igazán értem, ja dehogynem, minek az, amikor van Google Maps is. Nagyjából megnézem én is az irányt, kiderül, hogy nem olyan egyszerű, ahogy gondoltam, van Whangarei nevű város (ahol most épp vagyunk), és ilyen nevű megye vagy járás vagy mi a szösz, és az a bizonyos Waiotira az ugyebár itt van a megyében, de nem a városban. Közben kapom a magyarázatot, hogy van itt a szomszédban valami spéci iskola, azt dobta ki a Google keresés közben, kopogjak be hozzájuk, biztos tudnak erről valamit. Tényleg csak két sarok, csak azt felejtjük el, hogy szombat délután van és minden kong az ürességtől. Visszaslattyogok, gondolván, megnézem részletesebben azt a térképet, de a drágáimnak már lejárt a munkaidejük és hazamentek. Agyam füstöl, de ott a térkép benne, látom az irányt, el is indulok, csak egyfolytában azt érzem, mintha északnak mennék, pedig jobbról süt a nap, igazán mókás. Különben is, most akkor én vagyok fejjel lefelé vagy Ti? :) Találok egy nyitva tartó üzletet, vételezek némi vizet és gyerünk tovább. Néhány perc múlva benzinkút, óje, biztos van térképük és tényleg. Nagyon kedves a pénztároskislány, pakoljak le, pihenjek, majd Ő megkeresi, mondom, hagyja csak, különben is már sorba állnak mögöttem, szolgálja ki Őket nyugodtan. Hopp, meg is van, gyorsan le is fotózom, hogy odataláljak, megmutatom Nektek is.

Vásárlók elmennek, visszakéri a térképet, de mondom, hogy köszönöm szépen a segítséget meg mindent, megvagyunk, összehajtogatom és visszateszem a helyére, nem kér érte egy vasat sem, helytte megkérdezi, hogy és akkor hogyan tovább, mondom, hogy ugyan, csak egy small walk, mire kissé elsápad, de látja, hogy komolyan mondom, még ha mosolygok is hozzá. Így tesz Ő is és jó utat kíván, nosza, gyerünk, úgy 30 km-re saccolom, ki kéne lépni, hogy még ma odaérjek. Azért biztos ami biztos, átmegyek a BAL oldalra, a kezem ugyan nem teszem ki, annyira azért nem könnyű a cucc, csak sétálok és meditálok. És akkor jön az ihlet és fülembe dugom ChNN-t és éneklem a vadzsradalt és a tehenek megállnak legelés közben és abbahagyják és bámulnak és jönnek utánam. De komolyan. Arra gondolok, hogy párszor még elismétlem és valaki majd csak megáll, mármint nem csak a tehenek, de az se baj, ha nem. Már majdnem Oakleigh-nél járok, közben még kétszer eléneklem, bár levegő már alig, mert kicsit dimbes-dombos a környék, és akkor megáll mellettem egy szakadt járgány valami rettenetes irish kiejtésű sofőrrel oszt kérdezi, merre is az arra. Mutatom az irányt, csak ugorjak be hnyep, elvisz egy darabig, királyság. Azért megkérem Őt is, hogy picit érthetőbben beszéljen vagy legalább lassabban, vigyorog, aztán naná, hogy nem változik semmi, de egész jól megértem, legfeljebb pár dologra visszakérdezek. Majd minden kereszteződésnél lassít, hogy és akkor merre, mintha én tudnám. Kicsit töpreng magában, és csak visz a cél felé, aztán a végén kiböki, hogy ugyan Aucklandbe megy a reptérre felszedni a haverokat, de ráér, és inkább elvisz, mert szeretné, ha biztonságban odaérnék. Már megint egy angyal, köszönöm. Jóval többnek tűnik 30 km-nél (talán mérföldben volt megadva a térkép? :), és arra gondolok, hogy ugyan vicces lett volna az erdőben éjszakázni, de azért így mégiscsak kényelmesebb. Még megkérdezi, hogy mióta vagyok buddhista, amin már meg sem lepődöm, és már meg is érkezünk. Kezembe nyom valami plakátot, amit ugyan később kidobok, mert novemberre hirdetnek előadásokat Aucklandbe, akkor meg még jócskán tart a tanfolyam. Megadom az emilemet meg a számomat, biztosít arról, hogy visszatalál, pössent egyet a bokorba és már el is tűnik. Hát így megy ez.

Kinyitom a kaput és elindulok az ösvényen valamerre, nemsokára feltűnik egy ház, az emeleten ott van Katja és Hemi és egy harmadik, hát igen, Katina, a lány a buszról. Hmhm. Katja felpattan és You're amazing felkiáltásal megölel, de hát ha ennyire aggódott, akkor miért nem hívott fel? Némi előnye volt ebben a tekintetben, lévén Ő már tudta a számomat, ami fordítva nem mondható el... Hmhm again. Jól van, jól van, úgy túl egyszerű lett volna. Kapok finom vacsit, bár először valami szörnyűséget mutogat, kagylónak sejtem, köszi, de akkor mégsem kérek, no nem mintha finnyás lennék, de inkább valami vegát, ha lehet. És csak pár perc és érkezik, közben beszélgetünk, hogy is volt a buszon, merthogy Ő is sejtette, hogy ki vagyok, csak aztán elővettem a laptopot, amiből is azt hitte, hogy nekiálltam dolgozni, pedig hát ugye nem egészen. Érkezik a vacsora de aztán igyekezzünk aludni, hiszen sok a munka holnapra, Katina meg csak most érkezett, még küzd a jetlag-gel is.

Megkapjuk a vendégházat, egy nagy szoba az egész, letelepszem az egyik sarokba, Katina a másikba és már szunnyadok is. 5-kor ébredek, visszaaludni nem tudok, próbálok meditálni, de az sem megy, túl sok a gondolat, sebaj, akkor inkább előveszem a gépet, bedugom a fülhallgatót, hallgatom rinpócsét és közben írom, ami jön, de egyszer csak fél füllel (a bal még mindig vacakol) hallom, hogy Adam, Adam. Felkapom a fejem, Katina is felébredt, mondja, túl hangos.

Ó te jó ég, bocsánat, ennyire nem lehetek süket, lehalkítom minimumra, kérdezem, jó-e így, igen, még párszor elnézést kérek, no problem, fekszik vissza. Írogatok tovább, pár perc eltelik, megint Adam, mégsem jó, túl hangos. Nem a film (ezt ugyan később megbeszéljük, de lényegtelen), hanem a krampácsolás. Sorry. Kikapcsolom, kimegyek és kiviszem magammal. Kint már virrad, hagyom az elektronikát a fenébe, megyek sétálni, nézem a tájat, hallgatom a madarakat.

Nem tudom, kinél mennyi látszik, hallatszik belőle, de nyilatkozzatok, legfeljebb próbálkozom más formátummal.

Lassan Katina is kibotorkál, reggelit készítünk, a scrambled eggs nevű készítménynél támad némi félreértés, így inkább megbeszéljük, hogy én elkészítem a körítést, Ő meg a fent nevezettet, addig is elmegy fürdeni, közben előkészülök mindennel, amit a hűtőben meg a környékén találok (toast, paradicsom, sajt, vaj, tea, lekvár, kész terülj-terlj asztalkám) és várom kíváncsian az eredményt. Nocsak, ez tükörtojásnak indul csak aztán rántotta lesz belőle. Tényleg azt hiszem, hogy valójában tükörtojást akar készíteni sunny side up, csak véletlenül elrontja, de valahol a kettő között van, na majd otthon szóljatok, hogy reprodukáljam, vagy addig keressetek rá a neten. ;)
Hemi is beszáll az elfogyasztásba, közben tele szájjal beszél, élmény hallgatni, nézni. Meg egyáltalán a közelében lenni, bár azért elég egyértelműen meghúzza a határokat, és ez rendben is van, elvégre nem barátkozós-ismerkedős weekend-re készülünk, ne kivételezzen velem csak azért, mert külön utakon akartam járni.

Összepakoljuk a 16 fős csapat egyhavi cuccát, és mindent, ami a tanfolyamra kell, ágyak, olajak, törölközők, lepedők, konyha, elektronika és minden egyéb.

Félkész állapot, itt még a fagyasztóláda sincs fenn, többek között. :)

Jutalmat kap, aki megmondja, mi ez. Talán viszek is, ha marad. No meg ha nem veszik el a vámon. Világutazók előnyben. :)

Közben főzünk magunknak ebédet, utána kapunk kis pihenőt, el is alszom rögvest. Szerintem csak fél perc telik el, valójában majd' 2 óra (persze ki is mondja meg, mi a valóságos?), szóval az általunk mért idő szerint, és ébresztenek is, folytatjuk a pakolást, ugyan még kóválygok és sokszor nem is értem, milyen nyelven beszélnek hozzám, de azért teszek-veszek. (Érdekes álom lehetett, kár hogy felriadtam belőle.) Estére elkészülünk, Hemi főz nekünk vacsorát, majd szólnak, ha kész. Kicsit pihenek, írogatok, Katinától még párszor elnézést kérek a reggeli miatt, kiderül, hogy Ő már 4-kor felébredt és szerinte emiatt ébredtem fel én is, akkor most rajtam a sor, hogy no problem, 1-1. Valami foszforeszkált is amúgy az Ő oldaláról, mikor megébredtem, azt hittem, bekapcsolt egy kis relaxálós zenét, de állítólag nem. Megszólal egy kürt, hangja messze száll, elkészült a vacsi, gyerünk. Kicsit aggódom, pumpkin soup az első fogás, próbálok mekegni valamit Heminek, hogy először csak egy kicsit, ha lehet, mert hát izééé, de mire belekezdenék a mondatba, már tele is borítja a tányéromat, de azért kedvesen megkérdezi, hogy mit is akartam mondani, ehh, forget it.
Naná, hogy megkóstolom... és, ha hiszitek, ha nem: ízlik, de tényleg. :)
Lehet, hogy csak ennyire éhes vagyok, de nem. Kérdem Hemit, hogy is van ez, elmesélem, hogy otthon... hát, próbálkoztam már többször is, de mintha szappant ennék. Nagyon mosolyog és csak annyit mond: Kumara. Hmmm. Mégiscsak van titkos összetevő? :) Ettem már helyben szedett narancsot és rendben, hogy lédúsabb, mint otthon, hiszen nem volt lefagyasztva. Ettem már almát és nem éreztem különbséget.
Na de ez...
Szóval Kumara, ami nem más, mint a Maori édesburgonya, állítólag szinte mindenki imádja errefelé, olyasmi, mint ami az olaszoknál is terem, de még zamatosabb, és még jobban teli van vitaminnal meg alapvető ásványi anyagokkal, cukorral, proteinnel, miegyébbel. Eszik hidegen, melegen, mehet főételbe, salátába, kutyafülébe, így akár a töklevesbe is, és ha nem is ad varázserőt, mint Panoramix csodafőztje, de lesz tőle íze, nem is
akármilyen.
Kicsit még beszélgetünk, de aztán megyek írogatni, meditálni, aludni. Holnap nagy nap lesz, érkezik a társaság, várjuk Őket illendően. Reggel megint korán ébredek, ki tudja mi van itt a levegőben, halkan kiosonok, nehogy Katinát felébresszem és csak bámulok az erdőbe. Lassan ébred a környék, ahogy az első napsugarak áttörnek a dombok felett, megszólalnak a madarak is, ők bezzeg nem izgulnak, mi lesz ma vagy pláne holnap, akkor én meg mit tipródok itten? Körbesétálok a birtokon, leselkedem, gyönyörködöm, úgy tűnik, szívesen látnak, fecskék röpködnek, libák, tehenek érkeznek legelni. Feketék, fehérek, tarkák, meg ne fogd a tehén farkát, azért biztonság kedvéért van köztünk egy 3000V-os kerítés, de legalább tesztelem az objektívet.

Elmegyek intézni egyéb dolgokat, megtalálom a kerti WC-t, seggem alatt fütyül a szél, hála az égnek nem úgy, mint Villonnak (bár ami késik, nem múlik), felemelő az érzés.

Fura dolgok ezek. Emlékszem, gyerekkoromban apai nagypapámnál falun szinte ki se mertem menni a kerti pottyantósba (más meg ugye nem volt), fura szagok terjengtek és mindenféle rovarok mászkáltak, amiket ugyan odakint vidáman összefogdostam bármikor, de ebben a kis bódéban brrrr. Ha lehetett, inkább visszatartottam napokig. Minden változik, ugyebár. Mint ahogy ez is. Tegnap még csak egy kis zöld izé tekergett itt a teraszajtónál, ma reggelre meg nézzétek, mit kaptunk. Színes vidám propellervirág.

Jó ómen, hálásan megköszönöm és örömömben táncra perdülök, nyakamban a lava-lavát lobogtatja a szél, lelkem vele szárnyal és repít Hozzátok. Nem fizikai szinten vagytok jelen, de talán most először érzem végre itt is, hogy nem is ezen múlik.

Minden él, mozog, örül, Katina is ébredezik, készítjük a reggelit, ebből megint csak scrambled eggs lesz, nem kis kihívás ennyiféléből. Lehet tippelni! :)

 

Elrohan a délelőtt, szaladunk vele, irány vissza Whangarei, levackolunk a kempingben, várjuk a többieket és a híreket otthonról.
Hát csak tessék írni szorgalmasan, ne várjak hiába.