1991. október 31., csütörtök

Irodalom

Pakolászás közben megtaláltam a negyedikes irodalomfüzetemet. Van benne néhány későbbre datált iromány is, mivel érettségi után továbbra is írogattam bele. Most közreadom csorbítatlanul, hátha így kevésbé enyészik el, mint papíralapon, meg aztán ki tudja, talán megtalálja, akinek szüksége van rá...


Szösszenetek

Tárgyesetek: Tót Bálint

"Az ismeretlenség homályában veszteglő alkotó azzal teszi nyomatékosabbá az álló vizet, hogy felkavarja."

"Az a szép mások boldogságában, hogy hinni lehet benne."

"IV.3. Ma elhatároztam, hogy megőrülök. Máris póknak képzelem magam. Pókként fogok viselkedni." - Gelléri A.E.

 "Hazádnak rendeletlenűl
légy híve, óh, magyar..."

Csúf látvány: Falra hányt borsodó.


Vmi zenei elemzés kapcsán (a papír első fele elveszett):

...Ennek a sok ökörségnek semmi értelme nincs. Ha egyszer tetszik egy zene, akkor tetszik, ha meg nem, akkor nem. Ha tetszik, akkor hallgatom, és még az is tökéletesen mindegy, hogy ki írta, mert írhatja a kedvenc akárkim, ha úgysem tetszik. És nem akarok belemagyarázni mindenféle hülyeséget.


Az asztmás oroszlán


 Egy szép őszi napon született, amikor beteg voltam. Üres papírlap hevert az asztalomon, mert írni akartam valamit, de nem jutott eszembe semmi. Így aztán a tegnapról ottmaradt krétaport gyűjtöttem egy halomba.
 Aztán… Hááápci! S a por szétszállt, s én becsuktam a szemem. És amikor újra kinyitottam, ott volt az asztalon. Csak egy hófehér kupacnak tűnt, amíg meg nem mozdult. Előbb szépen összerendezgette magát, majd fölnézett.
 Észrevett, néztük egymást szótlanul, majd ő törte meg hamarabb a csendet. Elkezdett köhögni.
– Ejnye – mondtam.
– De hiszen neked köszönhetem – nézett rám szemrehányóan.
– Igaz – szégyelltem el magam –, de véletlenül.
– Ne mentegetőzz, mert könnyen félreérthető. Inkább bemutatkozom… – és nem szólt semmit.
Nem tudtam mit mondani, csak néztem rá bátorítóan.
– Nincs nevem – mondta aztán szomorúan.
– Miért nincs? – csodálkoztam.
– Miért csodálkozol? – kérdezett vissza. – Hiszen te hívtál életre, te tettél olyanná, amilyen vagyok, te formáltál, de nevet még nem adtál nekem.
– Már megint igazad van – mondtam –, csak az a baj, hogy nem tudom, milyen név illik hozzád. Egy fehér oroszlánhoz.
– Ne haragudj – vágott közbe –, de ha már írsz, és ráadásul mesét írsz, azt hiszem, hogy ennyi fantáziádnak már kellene lennie.
 Mese? – gondoltam magamban. – Valóban mese ez? De hiszen itt ül előttem, itt, az asztalon, és beszélgetünk. Vagy talán álmodom? Nem, ez felettébb valószínűtlen. Vagy itt van ez a név-ügy is. Fontos ez? Hiszen hány emberrel beszélgetünk bemutatkozás nélkül, vagy akár anélkül, hogy tudnánk a nevét. Igaz, mostani társaságom igen különleges lehet egy idegen számára. Egy fehér oroszlán. Ő nem ember, bár lehet, hogy sokkal többet ér egyeseknél. Hiszen a barátom. Miért nem lehetne az? Ő az, aki kisegít a bajból, s ha nehéz helyzetben vagy, elég, ha csak rágondolsz, és ő máris ott terem. Hiszen benned van, belőled jött. S akkor már minden csak rajtad múlik. Tőled függ, hogy milyen a kedve. Együtt nevethettek, együtt szomorkodhattok, de meg is vigasztalhat, ha éppen azt akarod. Csak akarni kell egy picit.
 Idáig jutottam, amikor ismét tüsszentenem kellett. S mire kifújtam az orrom és ránéztem az asztalra, eltűnt.
– Hol vagy? – ijedtem meg.
– Itt – szólalt meg egy mély hang a hátam mögül.
 Megfordultam. Az ágyamon ült, s a gitáromat vizsgálgatta. Aztán rálépett az egyik húrra, majd visszaugrott. A húr persze megszólalt, ő meg hallgatta és földerült az arca.
– Taníts meg gitározni – nézett rám.
 Gitározni? Micsoda képtelen ötlet! Hogyan? És legfőképp: mivel? De szinte azonnal adtam magamnak a választ: egyszerűen. Hiszen elég, ha csak rágondolok.
 Aztán megfordultam, és már oroszlánom mancsában is volt egy gitár. Rám nézett, és elmosolyodott.
– Köszönöm.
Majd kezembe vettem én is a gitáromat, és elkezdtem játszani.
– Játsszunk együtt – mondtam neki.
– De hogyan? – kezdte el, aztán hirtelen rájött.
S a két gitár egyszerre szólalt meg, és szállt fel az égbe, és mi is elkezdtünk emelkedni, és a lakás, a szoba is egyre nagyobb lett, aztán hirtelen egy nagy téren találtuk magunkat, és én láttam magam alatt a papámat, a mamámat, a testvéremet, az egész családot, az egész házat, a várost, az egész világot, s az emberek csak minket hallgattak. A két hang egybefonódott, s mi egyre magasabban voltunk, magam körül láttam a felhőket, alattam a Földet és mellettem a Napot. Aztán abbahagytam a gitározást, s szép lassan visszakerültem a szobámba, de a másik gitár hangja tovább szólt, vitte magával a gitárosát is, és szállt fel, egyre csak fel a mennybe.
 Azóta, ha előveszem a gitáromat, és játszani kezdek rajta, mindig hallom a láthatatlan gitárost, aki időnként félbeszakítja a játékot, és köhög egyet-egyet.
 Ilyenkor egy fehér oroszlán szemrehányó tekintetét látom magam előtt, egy barátomét, akit azóta is itt őrzök a szobámban, a fiókomban, a szívemben.


(Köszönettel) Lázár Ervinnek


Nem tudom...


"Ki lett az év főkertésze?" – kérdezte tőlem valaki a minap.
– Tudja a fene – válaszoltam az igazságnak megfelelően…
 De most gondolj bele! Micsoda egy abszurd helyzet lehetett – odajön valaki és megkérdezi, hogy... És ami a legrosszabb: még most sem tudom, hogy ki volt az. És hallotta egyáltalán a válaszomat? Mit gondolsz? Szerintem nem. Amikor magam elé próbálom képzelni ezt a Valakit, csak egy homályos, emberszerű foltot látok. Ő lenne az? Nem valószínű.
 Értem. De akkor ki lehetett az? Lehet, hogy csak viccből csinálta valaki, hogy odalopózott, aztán rád ugrott ezzel a kérdéssel, és eltűnt?
 Nem, ebben biztos vagyok, hogy nem. Lehet, hogy Valaki keres valakit, mert egyedül van, és keres valakit, aki meghallgatja, vagy csak egyszerűen válaszolni tud a kérdésére. Talán élvek óta járja a világot, hol itt, hol ott bukkan fel, kérdezgeti az embereket, de már ő sem hisz igazán abban, hogy válaszolni tud neki valaki. Hiszen már annyiszor került hasonló helyzetbe, hogy miután föltette a kérdést, talán csak furcsán néztek rá, talán mentő – telefonfülke – után kezdtek kutatni, vagy csak egyszerűen levegőnek nézték, és mentek tovább, vagy pánikszerűen elmenekültek.
 Vajon mikor kezdődhetett a kálváriája? Egy éve? Kettő? Vagy száz? De hát a válasznak is változnia kellene akkor, szinte minden évben...
 Nem tudom. Azt hiszem, ilyen ember nem egy van. Vagy ha mégis, akkor jön helyette-utána egy másik. A válasz pedig miért lenne más? Vagy nincs, vagy csak ennyi "nem tudom". Persze válaszolhattak mást is, de nem biztos, hogy a kérdésre... Egyébként egyre kíváncsibb vagyok erre az alakra. Megpróbáltam beleélni magam a helyzetébe. Hogy ki lehet, hogy honnan jött? Talán egy nyugdíjas főkertész, aki valaha szintén pályázott erre a címre? Aztán arra gondoltam, hogy megvárom, míg újra találkozunk, és ott gyorsan mondok neki egy nevet. Teljesen mindegy, hogy kiét, akár egy közismert emberét; lényegtelen, csak hátha kizökken saját magából és felpillant. "Na ne vicceljen!" Vagy valami. Aztán rájöttem, hogy ez nem jó, éreztem, tudtam, hogy nem megy kétszer ugyanahhoz az emberhez. Hát nekem kellett utána nyomoznom. Jártam mindenfelé, kérdezgettem az embereket, s minél többhöz léptem oda, annál kevésbé vettem észre, hogy milyen furcsán néznek rám, s hogy egyre kevesebben válaszolnak, s talán veled is találkoztam már...
Apropó, nem tudod véletlenül, hogy
Ki lett az év főkertésze?
1988-90



Tükröm... tükröm...

(Nem saját írás, emlékeim szerint ez egy Hahota kiadványban jelent meg először, talán a nyolcvanas évek közepén, de annyira tetszett, hogy bemásoltam a füzetbe is. Egyrészt ezért is került ide, másrészt mert ihletet kaptam tőle, mint az majd a következőből is látszik. A szerzőjére nem emlékszem – talán Göndöcs –, de remélem, nem perel be plágiumért, vagy mert nem megfelelő társaságba került a szerzeménye. Mindazonáltal, ha valaki tudja, írja meg vagy keresse(n) meg bátran, természetesen leveszem innen, ha kéri. Köszönöm.)

– ...mondd meg nékem, ki a legszebb a világon? – kérdezte a gonosz boszorka a varázstükröt.
– Tudja a kórság – vont vállat a tükör. – Az ilyesmi különben is ízlés dolga. Egy krokodilnak például egy másik krokodil.
– És neked? – villant meg a boszorkány. – Neked ki tetszik?
– Nekem? – ábrándozott el a varázstükör. – Nekem az a szép tükrös ajtó.
A mostoha elhatározta, hogy türtőzteti magát, és konkrétabban teszi fel a kérdést.
– Akkor azt mondd meg nekem, hogy ki a szebb közülünk: én vagy Hófehérke?
– Őszintén szólva nekem egyiktek sem tetszik – válaszolta a tükör és enyhén elpirult –, nekem az a szép nagy tükrös ajtó...
A mostoha ekkor elővette dúsan aranyozott tükörzúzó kalapácsát, s gondosan apró szilánkokra zúzta a varázstükröt.
A tükör utódai azonban tanultak az esetből, s azóta mindenkinek hazudnak, aki beléjük néz...


Tükröm... tükröm... II.

– ...mondd meg nékem, ki a legszebb a mesében? – fordult varázstükréhez a gonosz mostoha.
– Melyikben? – kérdezett vissza a megszólított. – Mert mese, ugyebár, van több is?!... – villant meg nagy ravaszul a tükör, gondolva, hátha sikerül zavarba hoznia a királynét.
– Melyikben, melyikben! – dohogott a vénasszony. – Tényleg, melyikben? – kérdezte, mert kissé megöregedett legutóbbi szereplése óta, s az ilyesmi valamennyire szenilissé teheti az embert. Háhá! – ugrott volna fel sátáni kacajjal, mert eszébe jutott a dolog, de sem az ugrásból, sem a kacajból nem lett semmi.
Ekkor a tükör megérezte, hogy elérkezett az ő ideje, végre megtorolhatja a rajta esett sérelmeket, s ezért némi szánalmat csepegtetett a hangjába, amikor megszólalt.
– Látom, megöregedtél. De lásd, hogy jót akarok veled, adok neked egy csodaórát. Csak ugorj át fölötte, s meglátod, mi történik. – Ekkor egy óra számlapja terült el a földön, rajta a két mutató lassan az éjfél felé közeledett. A furcsa csak az volt, hogy a számok nem a megszokott irányba voltak fölfestve, s a mutatók is az ellenkező irányba jártak.
A mostoha élt a gyanúperrel, hogy át akarják verni, de végül meggyőzte magát. "Ugyan mi bajom lehet belőle?" gondolta, és már ugrott is.
S ekkor csoda történt. A nagymutató megfordult, s a másik irányba kezdett el járni. A banya ezt észrevette, s még egyszer átugrott rajta. A mutató még hátrébb csúszott. Ekkor a mostoha elkezdett ugrálni, s minél gyorsabban csinálta, annál gyorsabban forogtak vissza az óramutatók, míg végül a kimerültségtől a banya összeesett és meghalt.

Tanulság: Aki fölött eljárt az idő, annak nem biztos, hogy ez fordítva is sikerülni fog...
1989. I. 21.




Megrágott csont dala
Hommage à Lőrinc Szabó

Tegnap megrágott valaki
és ma sincs semmihez se kedvem.

Be szép az este! Hallani
a csillagok szavát felettem.

Sötétruhás fellegek közt
a részeg holdfény csupa csók,

s az eget szabdaló sok ág közt
kötélhágcsóján ring a pók.

Jaj, mért nem tudom egy sóhajjal
felejteni a tegnapot.

S azt a gazembert, aki nappal
oly gonoszul megkínozott!

Könnyű volt élni, amikor még
fiatal marha voltam,

most, mintha rabszolga volnék
egy homályos kutyaólban.

Hiába jövök ide ki,
Hogy nyomorúságom felejtsem:

ma is megrágott valaki
és most sincs semmihez se kedvem.
1990. VIII. 24.


Ez is egyszerű
Hommage à Georges Norge

Nem, semmi sem vigasztalta meg
a félig elolvasott könyvet,
sem a főhőse, sem a katarzisa,
sem a cselekménye szálai.
Sem a gyönyörű leírásai,
nem is szólva a borítójáról.
Egészen addig a napig,
amíg,
a harmadáig elolvasott könyvvel
nem találkozott.
És így tovább.

Zárszó:
Mindenki azt mondta: olvashatatlan,
de ezt nem hiszem el én,
hisz nincs két ízlés, mely ugyanolyan
lenne e Föld kerekén.

Zárszó 2:
És különben is, ha el sem olvasta,
hogy mondhat róla véleményt?
1990. IX. 3.


Szokás szerint
Saját magomnak

 Az a nap is úgy kezdődött, mint az összes többi. Talán egy kicsit verőfényesebben, de nem túl feltűnően, s ha egy kicsit keletebbre lakna, valószínűleg nagy zivatar közepén találná most magát, de ennek – azt hiszem – semmi jelentősége nincs. Azért – ahogy szokta – ezt a lehetőséget is végiggondolta, mielőtt egy sóhajjal kiugrott az ágyból. – Taiwanban most épp délután egy óra van... vagy inkább dél? ... nem, mégiscsak egy; aztán persze az egész elfelejtődött, mint mindig, csak hogy másnap újra kezdődjön – elindult a fürdőszobába, kiengedte a csapot – sárga; villant az eszébe. Miért pont sárga? –, fogmosás, felöltözés, egy kis reggeli – nem túl sok, épp csak egy pici, hiszen sietni kell –, mint ahogy az már lenni szokott. Nyomás lefelé – 95 lépcsőfok: egészen pontosan 95. Négyszer 22 és még 7 –, jön a busz – Naná, hiszen jönnie kell, ez az első ilyenkor –, felpattanni – nicsak, egy ellenőr, nem divat ez ilyentájt; (egyébként ez volt az első rendkívüli aznap. Lehet, hogy lényeges, mert valóban nem szokott semmi különleges történni – sokszor hetekig sem), nos, ahogy ilyenkor illik, bérlet föl, köszönöm, viszlát. S vissza lehet süppedni a magányba – csak nehogy elmenjen az a kurva villamos, aztán még egy busz, még legjobb esetben is fél óra –, nézni az arcokat, amelyek pontosan olyanok, mint máskor, fáradtak, mogorvák, saját világukat élők, kívül rekedtek. S nemcsak reggel, hanem egész nap, egész évben mindig. Azért akad olyakor-olykor egy-egy gyertyaláng: gyermek. Amikor gyerekkacajtól, zsivajtól telve a busz, s fantasztikus fantáziájuk ragyogása néhány embert is megváltoztat, ha csak percekre, néhány megálló erejéig is. De legalább megérte. Talán csak ők tartják bennünk a lelket, ki tudja?
 Aztán még sok minden az eszébe jutott – Hál' Istennek, sikerült a villamost elérnem, csak el ne felejtsem, tegnap hallottam egy jó poént, majd elsütöm egy alkalmas pillanatban –, nem épp az Élet, a Mindenség, meg Minden (hogy klasszikusokat is idézzünk), de sok más, amik talán hasznosak is lennének, de minden áldott nap – vasárnapot kivéve, ugyi – ugyanezek foglalkoztatták, és csak felszínesen. Nem tudott túl sokáig ugyanarra a gondolatra koncentrálni, talán nem is akart, visszariadt attól, amit mögötte talál, hát inkább – mint mondottam volt – sok mindenre gondolt, hisz fél óra nagy idő.
 Sikeresen – s elsőnek – beérvén munkahelyére – no persze még mindig sötétben –, eszébe jutott egy új munkaerő, akit csak nemrég vettek fel, s az első napokban megelőzte, s később, amikor újból ő ért be leghamarabb, megkérdezték: "Mi van, sztahanovista lettél?" Hmm. Emlék, gondolta, míg az ajtókat nyitogatta. Emlék. Lékem? Az agya óriásit sikoltott erre a gondolatra. Talán fájhatott is, mert leült, de nem erőltette tovább a dolgot, inkább bekapcsolta a rádiót, hogy elmerülhessen mások érzéseiben.
 A nap további – munkahelyen eltöltött – részei történetünk szempontjából nagyjából-egészéből lényegtelenek. A munkatársak a szokott sorrendben beértek, általános hangulatban – bár az egyik mintha beszédesebb lenne, mint általában; biztos találkozott egy kisgyerekkel; s a gondolat, mint az összes többi, ahogy jött, úgy ment –, az ebéd a szokásos, a munka nem kevésbé, amellett unalmas. A poént ugyan sikerült elsütni, de nem aratott nagy sikert. Aztán az egyik kolléga valami hasonlóval próbálkozott, de erre a többiekkel együtt ugyanúgy reagált, oly semmitmondóan, hogy ebből mindenki láthatta, hogy további viccelődés felesleges. Hát essünk csak újra a munkának, -ba... Haha.
 S mivel a munkaidő jóval hosszabb, mint ugye az út – mely átlag legalább fél óra, ha jól emlékszünk –, még sok minden az eszébe jutott aznap, persze csak annyira, s úgy, mint máskor. Többek között az is, hogy "Talán ez mégsem volt így mindig." Meg hogy "Így kellene lennie ennek? Az állandó és monoton életnek, melyben a vasárnapok csak még rosszabbak, hiszen törést okoznak csupán a hétköznapokban. S akkor még nem is szóltunk az ünnepnapokról…" Az agya, mely mindent lát és hall, s mely már a legelső gondolatnál elkezdte vészjeleit küldeni, most bevetett egy erősebb jelzést is, hát megállt ennél a gondolatnál, s mire folytatni akarta, elfelejtette. S mivel más lehetőség nincs, folytatni kell a munkát. És így is tett.
Úgy érzem, elég is ebből ennyi. S ím, délután hat óra van, hősünk – mint utolsó ("Nem akarsz kocsival jönni?" "Kösz nem, a busz pont hazáig visz." – Nos igen, nehogy megzavarja valami a lelki nyugalmat), zárja a kaput, s szép lassan – Hová is sietni? Otthon a lakás ugyanúgy néz ki, mint mindig; kis rendetlenség; néha nagyobb; de soha nem rosszabb a szokásosnál – elindul a buszmegálló felé, s közben eltűnődik. A busz néhány perc múlva megjön – már ahogy az lenni szokott -, emberünk fölszáll, hátraballag, s csak néz, néz, főként maga elé. "Mit bámul ez?" – gondolhatja a hátsó ülésen ülő (főleg ha fiatal lány az illető, ha meg csinos is, akkor pláne), s közben valószínűleg fogalma sem lehet arról, hogy nézik, de nem látják.
De ekkor hirtelen – mint mennyből az oroszlán... Haha, ez jó! – gyerekzsivaj hallatszik. Fölpillant. Csodálkozik. Körülnéz. Még jobban. Sehol egy gyermek. De ekkor még egyszer hallja és még hangosabban. Most már fölébred elszigeteltségéből, és amint egyre jobban vizsgálódik, ráeszmél, hogy fogalma sincs, hol van. Ránéz a busz számára. Ez nem az, amivel haza szokott menni! De hogy kerül ide? S akkor hirtelen eszébe jut minden. Ahol boldog gyermekkorát töltötte, a Margitsziget. Az edzések, az úszótársak, a napi bohóckodások, a víz hol tiszta – hol koszossága, a csodásan meleg napsütés. Most már ki mer nézni az ablakon. "És süt a nap." Állapítja meg. "S ráadásul itt utazom, át a Margitszigeten."
De ekkor már semmi sem állíthatta meg gondolatainak özönét.
S belefulladt az emlékek tengerébe.
1990. IX. 4.


A Király győztes háborúja

Háborújából győztesen
tért meg a király,
megfúvatta kürtjeit:
elém, ki engem vár!

Hadd lássam az összes férfit,
ki épségben maradt,
s dicsérjen minden igaz nő
ez ország-ég alatt!

Ám meglátta egyiküket
szívében tavasz lett,
meg is kérdezte Hercegét,
ki mellette lépkedett.

Hercegem, mondd, ó e nőt
netán nem ismered?
– Az asszonyom ő, királyom –
a Márki így felelt.

– Boldogabb lehetsz, mint én –
mondá a Király
– egyezzünk meg, s cseréljünk
s rád örök hála vár.

– Ha halandó lennél, kardommal
venném életed,
de uram vagy, hajtom fejem,
s engedek neked!

– E földön boldogabbak nálam
nem is léteznek!
Kinevezlek jutalmul
hadügyminiszteremnek!

– Szólt a Király s lóra kapott
vágtatott vadul,
ám a márki – már miniszter –
ment tovább szótlanul.

– Édesem, még utoljára
az enyém leszel,
a király parancsolja így:
már holnap váljunk el.

"Lagzi lesz a palotában!"
A nép visszhangja ez,
"Reméljük, hogy gondolnak ránk,
s jut majd némi szesz!"

Csokrát szedi a királyné:
csodás liliomot,
illatától egy miniszter
meg is halt legott.

Epilógus:
Nem tudom, hol történhet ez,
talán Nevenincs?
Meghallgattad: nesze Neked;
tanulsága sincs.
1991. X. 31.

**********
Egyelőre ennyi. Jóval többre emlékszem, és arra is, hogy azok más füzetekbe, cetlikre kerültek. Ha megtalálom, folytatom.
Addig is köszönöm a figyelmet.