Auckland

Első körben a repülőn kiosztanak egy papírt, amit full ki kell tölteni, de olyan szinten, hogy melyik járattal jöttél és melyik ülésen ültél, de a nagyja arra vonatkozik, hogy hoztál-e ennivalót, tollat, fát vagy egyéb biohazard cuccost, meg hogy mi is a jöveteled célja, meg hogy merre jártál az utóbbi évben külföldön, ja még olyan kérdés is volt, hogy az utóbbi 30 napban jártál-e olyan helyen, ahol növényeket termesztenek vagy állatokat tenyésztenek, vagy kerültél-e vmilyen vadállat közelébe, és valahol ez rendben is van, mert hogy ez mekkora kockázat, nem az én dolgom eldönteni. Ahogy battyogunk leszállás után, több helyen feltűnik a folyosón egy-egy utolsó aztán meg még utolsóbb felszólítás, hogy "valld be, vagy dobd ki, különben minimum 400$ vagy börtön", ahol a maradék kaják nyilván azonnal a purgatóriumba kerülnek. Ki se mertem nyitni egyiket se, nehogy valami ördögfattya kiugorjon.

Aztán jön az első sorbaállás az útlevéllel meg ezzel a papírral, na már ott jött a többi kérdés, hogy akkor pontosan hova is megyek meg meddig, meg kikkel találkozom, itt már elkérték a repjegyet is, láthatták, hogy meddig akarok maradni, meg hogy le is van foglalva a visszaút, bár azt nem láttam, hogy ezt másoktól is kérték volna, pedig volt mindenféle náció. Persze már megint egyedül játszom a szabadságharcost, éljen.

A zsákom persze már rég leszedve a szalagról, teteje megszaggatva, szimatoló kis beagle-szerű kutyás emberkék többfelé, nagyon aranyosak, persze simizni tilos Őket, komoly munkát végeznek. Na ők az egyetlenek, akik nem állítanak meg, gondolom, ez a rész már megvolt.

Következő hivatalnok már csak kettőt kérdez és firkálja is a négyes számot a bevándorlós papírra, szépen be is karikázza, ha jól sejtem, ez a legmagasabb kockázat, de jó lenne, ha valaki majd felvilágosítana. Nyilván a fejem is gyanús, nem is hoztam semmit, mindenhova nemleges választ ikszeltem, szállásom sincs, kicsi is a csomag ennyi időre, mit akarok én egyáltalán.

Újabb ember szokásos kérdésekkel, de legalább nem vacakol sokat, prüntyög a számítógépen, hümmög némileg de nemsokára zavar a hentespulthoz.

Érkezik a boncolómester, megkér, hogy üljek le és húzzam el a széket a pulttól legalább karnyújtásnyira, nyilván nehogy oda tudjak nyúlni valamihez hipp-hopp, mielőtt Ő odaérne, persze értem, hogy ez az Ő védelmére van, de azért kezd kellemetlen lenni. Még jó, hogy nem terít oda egy kendőt hogy üljek rá a kezemre, mint egykor az NDK-ban, de azért eszembe jut a Mások élete c. film és nagyon nem örülök. Szemmel láthatóan zavarja, hogy nem értek meg mindent, főleg, hogy megkérem, hogy ne beszéljen túl gyorsan, ha lehet, ráadásul a bal fülem még mindig be van dugulva, hát fülelek a másikkal ezerrel. Megkérdezi ugyanazokat még egyszer, de most már olyanokat is, hogy mit és hol dolgozom otthon, közben pakolja a kiszsákot kifelé, mindent megnéz, megtapogat, nem talál semmit, folyamatosan kérdezget és jegyzetel. Aztán sorra kerül a nagy is, szépen felvágja a fóliát is. Minden kikerül az asztalra, mit hoztam, miért hoztam, kivel találkozom immár név szerint, de olyan ideges vagyok, hogy csak egyvalaki jut eszembe, azért megemlítem, hogy bekapcsolhatjuk a laptopot és megnézheti a levelezést, de inkább az érdekli, ki Ő, mi Ő, hány éves, mit csinál, hogy találkoztunk, miért, mikor jön ide, ésatöbbi. Szegény Kriszti, azért remélem, beengedik. Ó és basszákmeg látom, hogy az egyik doboz szarrá törve. Reménykedem, hogy nem az, amelyikben az objektív volt, mert akkor kész, cafatokra tépek mindenkit, amíg le nem lőnek. Mázlijuk van.

Amúgy pont ettől tartottam. Látják, hogy jól be van fóliázva és így azt gondolják, mindent kibír? Vagy egy tonna légkakalapácsnak kellett rázuhannia vagy átgurították rajta a repülőgépet vagy mi a kurvaélet, hogy így lezúzták szegényt. Ha meg nincs becsomagolva, talán jobban vigyáznak rá?
Elővesz vmi csodacetlit és végigsepregeti vele a zsákokat kívül-belül, záporoznak a kérdések, hoztam-e gyógyszert, alkoholt netán drogot, válaszolok és már várom a következő adekvát kérdést, hogy na és mikor használtam ilyesmiket utoljára, ami persze érkezik is. Nem tudom, hogy nézek rá, de sejtem. Pedig próbálom visszafogni magam és közben zengetem az ááááá-t, amikor épp elviszi a cetlit a varázsgéphez, vagy más miatt nincs az asztal túloldalán, mint pl. azért, hogy elvigye a laptopot és a hálózsákot(!) átvilágítani. Ekkor már elég durván átkozódik a jobb agyféltekém, a másik ugyan tolja a mantrákat masszívan (én meg ugye kínlódom középen :), de még nem tudni, ki kerül ki győztesen.

Na végre megtalálja az ócska szandált és mutatja diadalittasan, hogy ez bizony koszos. Dirty. Mondom, ne vicceljen, több, mint egy éve használtam utoljára, de nyugodtan semmisítse meg (dispose in fire), ha akarja. Hát az nem úgy van, inkább hoz egy újabb szakembert, akin ugyan szintén gumikesztyű van, de még azzal sem mer hozzányúlni, valami varázspálcát használ inkább, nyilván azon is van érzékelő és persze jön a kérdés, hol használtam. Hol bazmeg, a seggemet kotortam vele nyilván, de legközelebb a Ti fejeteket verem vele szét. Na mindegy, megemlítem Horvátországot meg otthont, ettől kicsit megnyugszanak. Azért még maradt kérdés a tarsolyban, mint hogy hordok-e piercinget és akkor miért nem, de könyörgöm, ott a kezében az a kurva e-ticket, szerinte a másik két reptéren nem kellett átmennem összesen vagy három kapun meg motozáson? Hát ezzel a fejjel nem leszek merénylő vagy futár, az már biztos, még jó, hogy nem is szeretnék.

A többi merő formalitás, összepakolni persze nekem kell, kövessem szépen és elvezet a kijárathoz, közben azért elmegyünk néhány csúf special security staff feliratú ajtó mellett és látom ám, figyel nagyon, melyiknél rezzenek össze, de rohadjál meg, ezt az örömöt tőlem ugyan nem kapod meg. A végén otthagy az exit feliratnál egy enjoy your holiday-jel. Ezek után?

Kimászok Auckland szabad repterére és egy meeting pointnál lerogyok cuccostul és próbálok lenyugoni. Fél12, tehát alig 2 és fél órán keresztül vigyáztak rám kedvesen, hát jó, kapnak a további sikeres munkájukhoz némi nadis támogatást cserébe. Mit is írtak Katjáék? Meg is van, fél2-2 között legyek a reptéren, ám legyen, addig elücsörgök, időnként bebóbiskolok, figyelem az embereket, de semmi izgalmas, olyanok mint otthon, egy részük ugyan szokatlan rassz, de ez is csak külsőség. Egy picit felébredek, keresek egy konnektort, hátha tudom használni a laptopot, itt biztos van WiFi, mint Koreában, csak hát ugye ott sikerült majdnem teljesen lemeríteni az aksit, sebaj, tanultunk ebből is, be lehet rakni mellé a tápot és lehet használni a falicsatlakozókat bárhol nyugodtan. Na ja, kivéve itt, baszik működni, hiába kapcsolgatom. Telik az idő, mindjárt f2, mocorog az érzés, hogy bizony már megint félreértettem valamit, nem jönnek, illetve jönnek, csak nem ma, merthogy a tanfolyam ugye csak hétfőn kezdődik.

Laptop elő, kicsit ráolvasok, hogy legyen benne elég szufla, nézzük csak, mit írt Katja, aszongya: "Thank you for sending me your travel plans, so I can finally get the drivers informed of the pick-up situation. Since you will be arriving a couple of days before, this will give you plenty of time to adjust and get over jetlag etc. so you just need to turn up at the Airport Arrival Hall around 1:30 pm and 2 pm." Mondjuk ezt már augusztusban is megírta, csak akkor egyértelmű volt, hogy ez 15-ére vonatkozik, itt viszont először megkérdezte, hogy pontosan mikor is érkezem, és arra jött EZ a válasz, hát nem tök egyértelmű, hogy ez az érkezés napjára vonatkozik? Hát nem. :) Na mindegy, még gyorsan felírok magamnak pár címet és telefonszámot, és kapcsolom is ki, hátha még jól jön.Hajni is megadta a számát, Ő már amúgy is itt van Aucklandban, meg írta is, hogy nyugodtan hívjam, ha befutottam, találkozzunk, akármi. Hívom is, naná, hogy ki van kapcsolva. :) Érzem, hogy valami nem oké, elég fura a szám formátuma, de azért próbálom többször is, sikertelenül, sebaj, azért nem adom fel olyan könnyen.

Hívom a Marae-t, ahol a szállásunk lészen. Ám ha már ez szóba került, akkor előbb mesélek egy picit.
Aotearoa (ez Új-Zéland Maori nyelven) területén minden törzsnek és altörzsnek van Marae-ja. Egy Marae egyszerre többminden. Egy Maori számára a Marae a "Valahová Tartozni" helye. Egy különleges hely a törzs ősei számára. Egy hely, ahol lehetnek és ahol büszkék lehetnek arra, kik is ők. És egy hely ahol megbeszélhetnek és megvitathatnak dolgokat. Máskor a szomorúság helye, például temetéskor. Megint máskor hely a tanulásra (mint pl. nekünk is) vagy az olyan ünnepekre, mint születésnap és házasságkötés, vagy akár olyan, mint nálunk a templom.
Többféle formájú és jelentésű van.
Általában van egy Tupuna Whare (Ősök Háza), ahol Tangata Whenua (helyi emberek) és Manuwhiri (vendégek) találkozhatnak egymással, megosztják egymással az étküket, és tradíció szerint együtt alszanak, jelezvén a békés szándékot. Ez az épület a legfontosabb. Az ország legtöbb területén a Tupuna Whare-n kívüli rész szent, a Whaikorero (beszéd) helye, ahol hagyomány szerint csak a férfiak beszélhetnek.
Aztán lehet még olyan is, hogy Whare Kai (Étkezések Háza) hatalmas konyhával és ebédlővel, ahol akár 250 embert is elláthatnak, és az egész körül lehetnek más épületek is, más találkozási célokra vagy a Kohangareo (óvoda) vagy külön tanulóépület és általában a közelben van egy Urupa, ami inkább az Ősök Temetkezési Helye, vagy ritkán templom.
Többnyire lapos, díszítetlen épületek, ám ez utóbbi sallangmentesség inkább a kereszténység számlájára írható és manapság kezdenek visszatérni a hagyományos gazdag díszítéshez és faragáshoz. És véletlenül sem múzeum vagy turistalátványosság, hogy fotózni lehessen, belülről pláne nem. Nagyjából ezeket írta Katja, illetve még sok mást is, de egyrészt megint fogy az idő, és különben is, akkor miről mesélek majd otthon? :)

Szóval hívom a Marae-t, és ugye hogy nem veszik fel, de csöngetek türelmesen, majd csak meghallja a faluban valaki. És lőn.
Kedves női hanggal beszélek, keresem Hemit vagy Katját, mire elég döbbent csönd van a túlsó végen, azért biztos, ami biztos rákérdez többször is én meg megpróbálom elmagyarázni, kik is Ők, és meg is érti, aminek felettébb örülök. Annak már kevésbé, hogy szerinte még csak hasonló nevű ember sincs a környéken.
Hát legyen így, akkor dolgozzunk a körülményekkel ugyebár. Gyorsan kerítek vmi szállást, lényeg, hogy legyen internet. Megtudom, hogy a reptérről kisbuszok mennek szerteszét a városba, majd valamelyik elvisz, várnak, hurrá. Ahogy megyek kifelé, az egyik sofőr rögtön szemez, ám legyen. Kérdezi, hova, mondom YMCA, persze, szálljak csak be, már indul is, épp én vagyok az utolsó, akire várt (hahaha), de tényleg, az utastérbe be sem férek, de az anyósülés teljesen megfelel. Már rakja is a csomagot az utánfutóra, de mondom, hogy ácsi, mennyi lesz egyáltalán. Aszongya, 35$, nézek rá nagyon furán, hogy azért az durva és különben sem váltottam még, de mondja, hogy nem probléma, megoldjuk. Ó, hát persze, indiai a lelkem, köszöntöm is a nyelvén illendően, vigyorgunk is hozzá. Végre egy emberforma valaki, akivel beszélni is lehet, alkudni meg kötelező, már majdnem Nepálban érzem magam vagy a Lehel-piacon, köszi anyu! :)

Naná, hogy elindulok a sofőrülés felé (ha valaki még nem tudná, itt baloldali a közlekedés), de nem lepődik meg, legalább lejön Neki is, hogy nem brit alattvalóval hozta össze a sors, beszédbe is elegyedünk, közben szép lassan pakolja ki az utasokat, kit itt, kit ott, kiderül, hogy ez itt így működik, bemondod, melyik szállásra mész és tényleg odavisz. Ugyan még csak először vagyok itt, de feltűnik, hogy körbe megy, mintha meg akarná mutatni a városnak legalább egy részét, és tényleg, engem hagyott utoljára. Nagyon jólesik végre egy kis törődés, meg is köszönöm a sightseeing-et, még utoljára megkérdem, hogy mennyi is az annyi, aztán megállapodunk 20 dolcsiban. Látjátok, erről beszélek.YMCA. Egy lepukkant, de legalább tisztának tűnő szoba, ágy, asztal, szék, hűtő, szekrény, lámpa. Mosdó, konyha, WC közös, és ez rendben is van, hiszen olcsó szállást kerestem, no de azért 52$ kurvára nem az. És tudjátok, a szálláskönyvben ott volt, hogy WiFi, azért is döntöttem emellett, de az persze hogy nem, hogy azért külön kell fizetni, és akkor ne robbanjak fel már megint, és nem a szaros 3$ 200Mb miatt, hanem miért nem lehet ezt odaírni, hogy a csóri turista tudja, mire számítson? Még szerencse, hogy a recepción a kártyaolvasó nem fogadja el a chipet, mert akkor itt maradok hétfőig, de már tudom, hogy így kizárt. Elmegyek pénzt váltani, közben készítek egy képet a híres tornyukról, megosztom Veletek is.

Még írok egy levelet Katjának, rákérdezvén, hogy is van ez akkor, meg Hajninak a valódi telefonszáma végett, oszt ennyi.
Végre valami vízszintes, nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára, még fülembe dugom ChNN-t és viszlát nagyvilág, de azért még messze vagyok attól, hogy nyugodtan aludjak, de nem is gond, majd írogatok tovább, ha felébredek.
Ölelek Mindenkit.