2010. november 29., hétfő

Connectedness


Hétfő


Mala az alvószobában pihen, pár nappal ezelőtt találtam egy hajgumit, azt ráteszem a palackomra, így legalább nem keverjük össze folyton. A víz ugyan nem szerepel a MA-URI 12 alapelve között, de azért fontos tényező. :) Délelőtt tánc, előtte Katina elcsíp és sorolja: "Man's power!" – "Open your eyes!" – "Breath!" – "Find your inner strength!". Ez sok lesz így egyszerre, mondom Neki, azt hiszem, tegnap is emiatt estem szét. De úgy tűnik, nem. Viszont két számot is végigsírok. Eszembe jut egy mondat, amit Coelhotól olvastam: "Don’t try to explain your emotions". Hagyom, hagy történjen. És ugye a mala sincs már rajtam. Ennyire ezen múlna? Milyen energia ez akkor? Vagy csak egyszerűen ilyen napom van, és olyan zenéket kaptam, amik megindítottak?
Hemivel pedig dolgozunk tovább az issue-kon. Előjön a légzés, mint issue. Többször belenyilall szívtájékon, de úgy, hogy alig kapok levegőt. És megy körbe az ölelés, az "I love you", a hongi és egymás köszöntése és sírok megint, többször. Nem vagyok egyedül. Aztán körbeüljük Hemit, ki a földre, ki a matracokra, és beszélgetés közben figyeljük egymás testbeszédét. Kapaszkodom az ágy szélébe, minden izmom feszül, néha ellazítom tudatosan, amikor már fehéredik, de amúgy hagyom a testem dolgozni, bár nem értem, miért történik, de talán egyszer majd az is kiderül. Hemi a végén odajön: "I like watching you." Kis híján megütöm, bár nem értem, mitől ez a feszültség. Tudom, hogy nem felé irányul, de valami nagyon elszabadult és törni-zúzni akar, hát lemegyek a patakhoz és hajigálom a kavicsokat meg a kagylóhéjakat, némelyiket át a túlsó partra, levezetésképp.
Délutáni feladat, hogy masszázs közben a fekvő fél foglalkozzon a témájával. Ágival dolgozunk együtt, a fronton beindul nála valami, mindkét keze mozog, mintha szállna. Nem tudom, mi ez, de nem pólyamozgás, az biztos. Még jó, hogy könnyen sikerül kapcsolódni hozzá, tudunk együtt dolgozni, tudom követni és támogatni, és ettől nagyszerű érzésem kerekedik. Beszélgetünk kicsit arról, mi is történt, aztán cserélünk. Jönnek a felismerések a kommunikációról. Beúszik a kép, ahogy állok a kiságyban és összehányom magam és ordítok, de minek, ha úgysem hallják meg. Az asztmáról, amikor görcsösen ragaszkodom még a levegőhöz is, és nem merem elengedni, mert félek, hogy nem kapok vissza semmit. Az allergiáról, ami ennek a folyománya, hiszen minek vegyem be, ha úgysem engedem el? Be is dugul közben az orrom teljesen. Az evésről. A táplálék azért van, hogy tápláljon. Ha annyit eszel, amennyire szükséged van, el is tudsz engedni annyit, amennyire nincs. Amit elengedsz, azzal a többi érző lényt táplálod. Ha ragaszkodsz, leáll a körforgás. Ha elengeded, azzal segíted (táplálod) a folyamatot. Ugyanaz, mint az asztma és az allergia, csak más szint, más csatorna.
Este készülődünk a lefekvéshez, odaülök Hemi mellé, nézzük a többieket, beszélgetünk. A végén azt mondja: "You smell like an old indian. I love you." Mosolyog, megölel, puszi. "Me, too."
Éjszaka 9 légzés, gurujóga, vadzsradal. Jönnek is az álmok, tiszta horror. Legyőzni a kígyódémont egy kukhrival. Nem tudtam a legendáról, hogy halhatatlan, ezért le tudtam vágni a fejét és így volt Erőm legyőzni és elengedni. Felébredek, telihold van, bevilágít a Marae-ba. Látom Nórit, ahogy készíti a Namkhákat és hallom anyut, ahogy valakihez beszél a telefonba: "Elköltöztek Milánóba és nyitottak egy pizzeriát." Na ezt rakjátok össze.


Kedd

Délelőtt tánc és Hemivel dolgozunk a 7 connection-nel. Haladunk a szinteken sorra, 2-2 perces meditáció után 2 percünk van leírni, ami eszünkbe jut, aztán ugyanez, csak 30 mp-es időközökkel. Közben azon kapom magam, hogy egyre gyakrabban angolul gondolkodom. Egyszerűen angolul jutnak eszembe a szavak, mondatok, gondolatok, very funny. Legalább nem kell veszkődni a fordítással. :)
Ebéd után Katina különórát tart a fejmasszázsról, többfélét tanultam már, kicsit össze is vagyok kutyulódva, nyilván látta is előző nap, átbeszéljük, gyakoroljuk, megköszönöm.
Tegnap este Katja megkérdezte a csoportot, kinek fáj a dereka, többen is jelentkeztek, erre mondta, hogy "na akkor holnap mutatok erre egy technikát". Ma délután, mikor összegyűlünk a teremben, Katina mondja, hogy akkor párok, hongi, fel az ágyra, stb. És amikor már ott fekszik mindenki és csend van, akkor szól Katja, hogy: "Mi van, mindenki elfelejtette, mit mondtam tegnap? Akkor, ha ezt akarjátok, ezt kapjátok!" És még legalább 5 percig lehet érezni, hogy 1) piszok mérges; 2) a csapat meg van szeppenve. Pedig fekszem. Hajni mondja is utána, hogy ott állt középen karbatett kézzel és hörrr. Dolgozott is mindenki, mint a kisangyal. Ahogy fekszem, frontnál bejön nagypapa egy kicsit és nagyi nagyon. Mondjuk épp feladat "connect to the ancestors"... Cserélünk, Hajni fekszik, Katja odajön kétszer is, egyszer a hátán dolgozik én meg a bal lábon, aztán együtt a fronton. Csodás volt, csodás! Köszönöm.
Az időjárás pillanatok alatt változik. Ragyogó napsütésben mentünk be masszálni és csupafelhőben jövünk ki. Egyik oldalon naplemente, a másikon szakad az eső. Szép látvány, csak lehűl a levegő nagyon. Legalább tesztelem a hálózsákot, nagyon pöpec, be sem húzom, csak magamra terítem és még ki is kell dugjam a lábam, annyira meleg. Na majd a hegyekben meglátjuk.
Este szóba kerül a délutáni figyelmetlenség, és ezzel kapcsolatban a fókusz is. Katina abszolút korrekt, bevállalja a felelősséget, Ő irányította a csapatot. Katja még megjegyzi, hogy ettől még bárki szólhatott volna, de sebaj, tanult ebből mindenki. Aztán szertartás a könyvekkel és a bölcsesség-kártyákkal. Kata Enyát énekel (I will find you), hangja betölti a Marae-t, beleborzongok.
Fekvés, Hemi visszamegy a furulyáért, várunk az esti áldásra, rám száll a sötétség, se kép, se hang.


Szerda

Hajnalban szúnyog ébreszt, emlék nuku. Kimaradt a vadzsradal, a guruyoga, minden. Ezen múlna? Elhatározom, hogy tesztelni és figyelni fogom. Hoppá! Mi is volt tegnap a téma többször is? Focus, focus, fous!
A múltkori köd kutyafüle ahhoz képest, amit reggelre kapunk, ám a színei sejtelmesen gyönyörűek. Fehér szivárvány! Vagy fél halo? Remélem, valami látszani fog.





Kel a Nap. Állok a Marae előtt és elképesztő a látvány és az érzés, ahogy a köd szívódik fel. Mint valami vízszintes eső egészen apró cseppekből és kering és örvénylik körülöttem, és mintha rajtam keresztül is, de nem ám összevissza, hanem célirányosan repülnek a parányok keletnek, ahogy a Nap ereje szívja őket. Széttárom a karom, pörgök-forgok-vigyorgok, és minden egyes kilégzéssel küldöm minden szeretetemet és jókívánságomat hazafelé.
Délelőtt Hemi is beszáll a zenés okításba, szül(et)éstörténetet kéne táncoljunk szabadgyakorlatként, de ehhez most nehezen kapcsolódom, nem úgy, mint Piotr és a három litván nő, akik valami fergetegeset produkálnak. Hemi leállít mindenkit és felkéri Őket, hogy mutassák be újra. Benne van minden. Az első szülésén vajúdó leendő anya, a bába és a nagyszülő és Piotr, aki éppen megszületik erre a világra és tudja, hogy az Övé. Vidám meditáció következik, kölcsönkapok egy pár sólyomszemet és repülünk mindenfelé, naná, hogy körülnézek odahaza is, úgy érzem, minden rendben, így még boldogabban szállok vissza a terembe. Aztán táncolunk egy kicsit a szabadban is végre, most először vezetem a csoportot, de nem számít. (Picit visszagondolok, miért is írtam ezt így a jegyzetbe, és emlékszem, hogy volt néhány alkalom, amikor szívesen vezettem volna, de Katina mást választott és volt párszor, hogy inkább elbújtam, de ez a mai olyan mindegy volt. Nem is történt semmi lényeges közben. Vagy legalábbis nem éreztem, a többiek meg nem mondták.) Aztán visszafekszünk még egy vizualizációra, és Katina beteszi a Himalaya főcímdalát és konkrétan meghalok. A testem görcsbe rándul, szemem előtt életek és halálok peregnek gyors egymásutánban és olyan kínt érzek, mint még soha és fulladozom és rángatózom és ahogy tudom, elengedem, de jön a következő. "Ezek nem az én emlékeim!" kapaszkodom a gondolatba, de ettől nem változik semmi. Vége a zenének, lassan múlnak a rángások, ahogy kezdek magamhoz térni. A földön fekszem két matrac között, az biztos, hogy az elején még össze voltak tolva. Ülök a földön, a többiek pakolják a szivacsokat és rám se hederítenek, meglátogat önsajnálat nevű kedves ismerős is, ó de rég találkoztunk, de nem is marad sokáig, mert kinevetem jól. A harag viszont megmarad. Még jó hogy vége a délelőttnek. Elindulok a dombra, felviszem magammal, és közben tisztul a kép: azért, mert már megint nem tudok semmit, mit is teszünk, mi is történik. A kérdések megválaszolatlanok maradnak, de legalább az érzést sikerül otthagyni, ez is valami. Köszönet érte a fáknak.
Délután Katja megtanítja a lower back technikát, nagyon élvezem. Nemsokára Ti is fogjátok. :) Aztán indul a massage session, jó az új fogás, gyorsan integrálódik. Munka közben érzem, hogy már nincs szükség a karmadzagra, a végén simán le is jön. Igazság szerint már tegnap is mocorgott, de akkor még nem volt ennyire egyértelmű.
Este pihi, az éjszaka is békésen telik.


Csütörtök

Hajnali három körül felébredek, hazalátogatok, minden rendben, akkor jó, alszom tovább nyugodtan.
Szép napos időt kapunk, mehetünk a szabadba táncolni, zene nélkül. Vezetek egy Albatrost, az elején rendben megy, de utána mintha nem akarnának követni néhányan. Katina szól is: "follow the leader"!
Hemivel issues & affiliations. Dolgozik, mocorog, de valahogy mégsem akarózik elmesélni a story-mat. Hmhm. Hogy is van ez? Megoldottuk, de mégsem? Mi hiányzik még?
Ebéd után Vida odajön, beszélgetünk, húzok egy Wisdom-cardot. Ez olyasmi, mint otthon az angyalkártyák, vagy amit Müller Péter írt a Ji King-ből. Pounamu-t kapom. Jelentése: Healing. (Van még kérdés?)
Délután megint új technikát tanulunk, éljen, éljen! :) Ahogy fekszem, az idei karácsonyról(!) kapok képeket, de akkor sem árulom el, nehogy azért történjen úgy. Kíváncsian várom. Csere után miközben békésen dolgozom, egy másik asztalon nagy ordítozás, zokogás, piszkosul kell fókuszáljak, hogy ne zavarjon. Kérdezgetem a testet, mit szeretne, jönnek a válaszok, de honnan? Bonusz kérdés, hogy ettől indul-e a gyógyulás vagy ez tévút?


Péntek

Reggel csodás napsütés, tánc a szabadban. Délelőtt Hemivel a bodywork alapjai. Közben megjön az eső és a szél, a "táncterem" lehűl, mire visszamegyünk, de hamar felmelegítjük. :) Hemi mutat egy kis bodywork-ot Katinán. (Itt azt írtam a jegyzetbe, hogy látom az auráját. Most viszont tudom, hogy nem az volt. Pedig hogy örültem.) A test mozdul, de ez sem pólya. Katja közben figyel a sarokból, észre sem veszem, mikor jött be - hiszen az asztalon és Hemin van a fókuszom, mint mindenkinek -, de most alig bírom levenni róla a tekintetem, mert a szeme nagyon ijesztő. Irigység, harag, féltékenység, félelem jutnak eszembe és rögtön az is, "nehogy mi is így járjunk"! Óbakker. És aztán megint a pénz. Massage 500 €, bodywork 700 €. Hol élsz, bazmeg? Kurvára nem vagyok boldog. Mérges és szomorú. Hagyom dolgozni, elmegyek sétálni, a csapatmunkáról elfeledkezve, bocsánat. Az asztalokat kellett csak előkészíteni, de akkor is. Pedig nem is megyek messzire, kb. 10 perc, azalatt a többiek végeznek. Bemegyek a Marae-ba, Hajni ott ül, mondom, sorry. "Nem baj, csak maradjak csendben, mert" – és mutatja – "Katina alszik". Ok, pardon, lehalkulok, halkan megjegyzem "különben nem is alszik, integrál". Pár perc múlva másik Hajni jön, Katina akkor kászálódik, Hajni kérdezi, hogy van. És meséli és mutatja, hogy nem aludt, csak pihent, feküdt, hogy a testében csillapodjanak a történések. Szóval akkor ez most honnan jött megint? Nem mintha számítana. Örülök, megköszönöm.
Ebéd után kiszedik a halászhálót, amit a reggeli dagálykor úsztattak be. Odamegyek, átölelem a vízzel teli fazekat, amibe a halakat pakolják, mantrázom. Katina később jön és: "Adam, someone has told you to be here?" A haragom nagyon mélyről jön és egy pillanat alatt. Sőt, ez nem harag, utálat. Persze, hogy nem találok szavakat. Ahogy jön, úgy megy, marad az értetlenség. Bennem, hogy mit nem ért, benne talán, hogy mit teszek. Leszarom. "Miért, zavar?" (Plusz egy bazmeg magamban.) "Á, nem." "Akkor meg hagyjál, hogy tegyem a dolgom. És igen, tudod, valaki szólt, hogy itt legyek, kicsit más tudati szintről, mint ahol épp mi vagyunk." Láthatóan egy még él, azon gondolkodom, hogy el kéne engedni. Katina benyúl a fazékba, kiveszi és visszaengedi a folyóba. Muhaha. Neked ki szólt?
Délután Linát megkérdem, van-e kedve együtt dolgozni, úgy tűnik, örül. Csakhogy session előtt Katja megkér, hogy ma inkább megfigyelő legyek. Én meg kuka fasz vagyok és nem mondom, hogy bocs, de már van partnerem, mintha nagy megtiszteltetés lenne ez a szerep. (És ide megint azt írtam, hogy majdnem mindenkinek, akik fekszenek, látom az auráját, csak hát mégsem.) Amúgy szép dolgok történnek, ahogy a fekvők dolgoznak a témáikon.
Este esti mese, áldás, 9 légzés, vadzsradal, gurujóga. Jönnek az álmok, de értelmetlen vagy legalábbis értetlen maradok.


Szombat

Reggelinél felvetődik, hogy Hemi egyik kuzinja, Gavin felajánlotta, hogy kiviszi a csapatot az óceánra horgászni meg delfint nézni, a részletek még homályosak, de mindenki örül.
Reggeli után takarítjuk a Marae-t, az egyik matrac csurom víz. Izé, mégsem. Ez bizony szaglik. Mi a bánat, bejött a macsek? De nem, ennyit egy tucat macska minimum. Szóval történnek érdekes tisztulások mással is. Kicseréljük szó nélkül. Délelőtt tánc közben megint Himalaya, néha fura torokszorítást érzek, de semmi durvaság, mint két napja. Aztán megint új technikákat és variációkat tanulunk, tisztázunk néhány kérdést. Tánc, élet, öröm. Katina is megdícsér.
Délutáni feladat oldani a családi ismétlődéseket. Miközben Katja adja az instrukciókat, már érzem, ahogy megváltozik a légzésem, vibrálok, aztán ahogy lefekszem, pár pillanat múlva indulnak is a történetek. Harc vagy kitérés, férfierő vagy -gyengédség, mikor melyiket használni, Katja is rásegít, ordítok vele, hogy hagyjon békén és összeverekszünk, aztán csak sírok, sírok megint és megköszönök mindent.

Itt nyissunk egy nagy zárójelet, valahogy így:
(Fura ezt így leírni meg belegondolni is. Főleg azok érthetik nehezen, akik még nem láttak-éreztek hasonlót. A fő kérdés az, hogy "Who am I"? Ha csak az alaphármast nézzük, azaz body, spirit és mind, akkor sejthetjük, hogy ezek sajnos nem mindig működnek együtt, vagy épp nehezen, vagy nem szívesen. És akkor a soult még bele sem kevertük, de ha nagyon bele akarjátok, akkor hallgassatok zenét. :) Mert ha folyton harmóniában lennének, akkor ezekre a bodywork-ös témákra marhára semmi szükség nem lenne. Megkockáztatom, hogy akkor semmilyen más gyógyításra sem. Ezért is merült fel bennem múlt vasárnap a "Ki irányit kit". A MA-URI bodywork felfogása szerint – és tudomásom szerint más bodywork rendszerek szerint is - ... ööö... bocsánat, szóval amennyit én fogtam fel belőle, a mind nevű játékost néha célszerű parkolópályára tenni, hogy a spirit és a body egy kicsit élvezhesse a szabadságát. Izé, élvezet. Annyira azért nem kacagjuk magunkat halálra közben, és ezt a részt még nem igazán értem, hogy miért is jár akkora fájdalommal, amekkorával sokszor. Mondjuk a macskalánynak is fáj, amikor... Na de vissza az előzőekhez. Szóval amíg a mind távol van, elég fura dolgok történnek, amit kicsit nehezen visel, ha hazatér. Azért érthető: tegyük fel, hogy elmész otthonról szabadságra, én meg belopózom és átfestem, vagy átrendezem az összes szobát, vagy átköltöztetlek másik lakásba. Valószínűleg eltelik kis idő a hazatérésed után, mire újból otthon érzed magad, már ha egyáltalán. Másrészről viszont, - ott tartunk, hogy még mindig nem vagy otthon -, én pedig megkeresem azokat a trutyikat, amiket besöpörtél a szőnyeg alá vagy beejtettél a sparhert mögé csak elfeledkeztél róla, vagy még csak azt sem, inkább tologattad, mint Pató Pál, szóval ezeket a kupacokat én jól megtalálom és kidobálom, akkor miért vagy idegbajos, ha hazajössz? Te is ki akartad dobni? Vagy még ragaszkodsz hozzájuk? Megannyi érdekes kérdés. Na most akkor ezt képzeld el ezt a játszmát gyors egymásutánban két héten keresztül, naponta többször. És ez nagyban hozzájárul jelenlegi kedélyállapotomhoz, ahogy írom ezeket a sorokat. Bár most éppen megint tisztábban látok sok mindent, köszönet érte mindenkinek, aki segített. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Ezzel ezt a szakaszt zárjuk is le, ha a témát nem is lehet, csak ideiglenesen, így ni.)

Session után takarítunk, általában csöndben (pár napja ugyan a lejátszó bekapcsolva maradt, én meg rá merészeltem tenyerelni a play gombra, de Katina ledorongolt csúnyán), de most Katja tesz be CD-t és megszólal... Na most erősen gondolkodom, hogy próbára tegyelek Titeket connectedness ügyében, és ha már ez így felmerült, akkor meg is teszem (megfejtéseket ide lentre vagy emailbe bátran). Szóval megszólal egy gyerekdal, nem is tudtam, hogy van angol verziója is, és a mai napig nem tudom, hogy a magyar volt-e előbb, vagy ez, amit most hallgatunk, összenézünk a magyar lányokkal és készek vagyunk, kitör belőlünk a röhögés, énekeljük a magyar verziót, némileg hiányosan, de a refrén még megy. Láll-áláálál-lállá. Nyilván oldószernek is rakta fel Katja pont ezt, el is éri a célját, nálunk mindenképp.
Ettől függetlenül folyamatosan vibrálok még mindig, főleg a végtagokban érzem, pedig már megvolt az esti áldás is, de muszáj még valamit tennem, guruyoga után nyúlok a maláért és Tara mantra beindul, köszönöm. Közben világosság-álmokat kérek és jönnek is.


Vasárnap

Felébredek teljesen. Még csak két óra, de muszáj kimennem. Tiszta a Hold, az ég, a macs a frászt hozza rám, elmegyünk sétálni. Komolyan, azt hittem, hülyéskedik, de le sem lehet vakarni. Általában egy-két külső lámpát felkapcsolva hagynak Hemiék, hogy a holdkórosok is megtalálják a WC-t, vagy mit tudom én, most is ég néhány, hát elmegyünk egész messze, hogy ne zavarjon. Látni a Tejutat, a Holdat, Déli keresztet, hullócsillagokat, és gyönyörűséges és sírok és táncolok de akkor is (vagy pont ettől) nagyon-nagyon-nagyon pici vagyok. Nő a pára, félelmetes, ahogy hömpölyög le a hegyoldalakról és kezd körülvenni, ó persze hogy gondolatok is érkeznek hozzá, inkább elindulunk hazafelé és közeledik egy autó. Felkapom a cicát, nehogy alá szaladjon, a kocsi lassít, megáll, rendőrök bakker, hajnali 3-kor a semmi közepén! Kedvesen kérdezik, mi újság, eltévedtem vagy mi, de mondom, hogy itt lakunk a Marae-ban, csak nem tudtam aludni, ez a drága jószág meg elkísért. Kicsit azért furán néznek, de jóéjt kívánva gurulnak tovább, én meg már amúgy is kezdek álmosodni, ahogy beérek, bezuhanok az ágyba. Újabb álmok. Egyetem, fizikavizsgára készülődő diákok, nem lehet előre tudni a tételeket, persze be vannak tojva, varázsló érkezik, hogy majd segít, diákok örülnek, varázsló csatázik a proffal, de ebben a világban a fizika az erősebb, a varázserő nem tudja megolvasztani a kerítést. Kérleli a professzort: "Legalább három témakört mondjon." Prof persze nevet: "kinetika, fénytan, hőtan". Tehát megint: ha nem egzakt a kér(d)és, nem lesz az a válasz sem. Váltás. Gimi de nem a BDG, osztály, férfitanár, az osztály venni akar egy házat(!) valahol vidéken, ahol nyugalom van és nyugodtan lehet gyakorolni a masszázst(!) és ahol az az egy diák, aki mindenkit bánt és elront, nem zavarja őket. Az az egy hasonlít a Kóristák c. film (otthon megvan, szívesen odaadom bárkinek, érdemes megnézni) brutál kölkére, akit nem lehet megnevelni (erőszakkal betörni). Nem tudom, diák vagyok-e vagy tanár, nem tudom, hogy kerülök a képbe, de egyszer csak ott állok a srác mellett, engedi megfogni a kezét – pulzusdiagnosztika -, de nem változik semmi, csak gúnyos vigyor van az arcán, mintha azt mondaná, azért sem változik. Pedig nem is akarom átformálni.
Délelőtt tánc Katinával és fókuszokkal, Hemi pedig megnyitja előttünk az Albatros új dimenzióit. Pár napja, amikor szabadban táncoltunk Kotukut, akkor pont az a tanítás jött, amit Weöres is írt: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Illetve nem bennem, hanem konkrétan én voltam a létra. Döbbenetes érzés volt, sírtam is közben. És most ugyanaz az érzés Hemivel, más tánccal és más fókusszal nagyon vicces. Vagy csak közben megértettem valamit.
Aztán Hemivel körbeülünk, kérdezi a tegnapi történéseket, és én vagyok az első, aki megszólal és dől belőlem, bár már nem sírok, de néha azért elcsuklik. Szóval nagypapa és a háború, az üldözések és a bújtatás, a munkaszolgálat és a kitelepítés, hogy elveszteni mindent, amit a miénknek hiszünk, szó szerint nem tudom lefordítani, de az érzések átmennek, mert nagy csönd lesz, akkora, hogy utána senki nem akar beszélni. Pedig én még mázlista vagyok, van köztünk olyan, akinek édesanyja, nagyanyja az életét áldozta a szabadságért. Aztán eszembe jut az apai ág, mármint, hogy arról nem tudok semmit. Már megint ez a fránya kommunikáció. Lesz miről beszélnünk otthon.
Már megint el vagyok anyátlanodva, nyilván a délelőtt is közrejátszik, még Ági is kérdezi, mi van velem, de kitérő választ adok. A session előtt Katja a testrészekről és a MA-URIs jelentéstartamukról tanít. Kristina megkérdez, van-e kedvem együtt, persze. Fekvés közben már megint vibrál a felsőtestem, nem olyan erős, mint tegnap, az érzések sem annyira, és képek sem jönnek. Azért valami csak történik, front közben a zenére beugrik Hemi, ahogy kifigurázza a tánctanárt, röhögök irgalmatlanul. Hemi odajön in reality, kopogtat szívtájékon, "who are you?", azonnal feltör a válasz, "who dare to ask?", de nem engedem kimondani. Kristinán meg nem történik semmi és ez zavar. Azt érzem, nem akar megnyílni, csak azt nem tudom, ez az érintésemnek szól, vagy kicsit elfáradt (tegnap is, tegnapelőtt is történtek vele események) és inkább csak egy jó masszázst akar. Egy másik asztalon közben iszonyat sikoltozás zajlik, meg is zavar rendesen, összekutyulódik bennem minden. Gondolat érkezik "ez életem második legrosszabb masszázsa (mármint amit én adok)", szerencsére az első nem jut eszembe, de nem hagyom eluralkodni, így is nagy a zűr, néha a kezeimet is összekavarom, elég fura így. Aztán valahogy csak letelik, de nem vagyok felhőtlenül vidám. Gyorsan feltakarítunk, vacsi és fekszem ízibe, illetve hát már előtte is. És jönnek a mondatok meg a kérdések saját magamhoz, a nagy részére már nem emlékszem, de legközelebb bekapcsolom a diktafont akkor is, mert félhangosan kis mondom őket, hogy kívülről is halljam, meg hogy a fene enné meg, csak fel kéne tölteni.
Szóval vacsora után fekvés, bújok magamba, felveszem a malát – egy hét után először – és Tara megint jön magától, hálásan köszöntöm, el is alszom, pedig még sehol 10 óra, az esti imára félig felébredek, de csak éppenhogy. Álom kicsit zagyva, mert itt vagyok NZ-n, aztán hazarepülök egy pillanat alatt, összeszedem Áront, Bencét és Bertet(?) és megyünk raftingolni, kocsival, de nem Szlovéniába, hanem kb. Egyiptom felé, csak ott átszállunk és vissza NZ, de közben megállunk valami szálláson, de aludni nem tudnak a fiúk az időeltolódás meg egyéb feszültség (ezt nem tudom mi, csak éreztem) miatt. Aztán valahogy csak idejutunk, de ez addigra már nem is NZ, hanem idegen hely, ahol már korábbi álmomban pedig tuti jártam, de nem ismerem fel, és a csapat, akikkel megyünk, szintén ismerős, aztán sötétség.

Kívánok Nektek világosabbakat.

2010. november 22., hétfő

Ráhangolódás



Hétfő (még mindig)

Kipakoljuk a legszükségesebb holmikat, bekapcsoljuk a fagyasztót, hoztunk párnákat, huzatot teszünk rájuk, előkészülünk a többiek fogadására. A fülem sajnos egyre tropább és már piszkosul fáj is, ha böffentek, vagy ha ásítok, csipi sem segít, mivel ezzel kapcsolatban vannak is fenntartásaim, pedig hányszor megtapasztaltam már, hogy másokon működik, és valahogy mégsem megy, ha magamon kell. Hit, korlát, affene. Különben már tegnap megjelent a gondolat, hogy el kell menni dokihoz (nem azért, hogy másra hárítsam a felelősséget, hanem tudni akarom, van-e bármi gyulladás vagy egyéb disznóság), és most sem hagy nyugodni, szólok is Hemiéknek, hogy ez tarthatatlan, el is visznek. Kitöltöm a szükséges papírokat, a recepciós hölgy mikor meglátja, hogy honnan jöttem, széles mosollyal közli, hogy "jó napot". Beszédbe elegyedünk, kiderül, hogy némi rokonsága él Európában, de Magyarországon csak átutazóban szokott, ennyit tud összesen, azért örülök. Fiatal asszisztens srác érkezik, bekísér egy kis függönnyel elválasztott szobácskába. Kérdezi, mi újság, elmondom Neki is, plusz feltesz még egy halom kérdést (allergia, gyógyszerek, anamnézis), minden megy egy számítógépbe rögtön, tisztára, mint a filmekben. Mikor végzett, közli, hogy mindjárt jön egy doktor néni, addig ücsörögjek nyugodtan, elköszön, behúzza a függönyt. Ugyan ki van írva, hogy fényképezni tilos, de ezt nem hagyhatom ki.

  

Érkezik is hamar, Neki is el kell mesélni mindent, utána alaposan belenéz mindkét fülembe. Szerencsére megerősít abban, amit amúgy is tudok, hogy tele van zsírral, és megnyugtat, hogy nincs gyulladás vagy sérülés, de azért felír valami fülcseppet. Elköszönök mindenkitől, fizetek, útba igazítanak a gyógyszertár felé, megtalálom hamar, kiváltom és megyek vissza a táborba. Katinába ütközöm, szemmel láthatóan ideges, panaszkodik az internetre, meg hogy nem tud csatolni a leveléhez valami fontosat a pendrive-járól, bár a recepciós néni felajánl némi segítséget, de ez kevéssé nyugtatja meg. Ha már úgyis erre járok, megkérdem, hogy is van itt a net, és eljön megint a pillanat, amikor csúnyán felhúzom magam, van ugyan internet-szoba (jó pénzért), ahol elvileg lehet USB-s eszközöket csatolni, de úgy tűnik, vannak nehézségek, illetve van WiFi is, de hát az sem jár csak úgy a szobákhoz, hanem rohadt drága. Na ekkor lesz nagyon elegem és elküldöm ezt az egész fucking expensive country-t mindenhova és visszamegyek a city-be mobilnetet vadászni. Van T-Mobile és Vodafone, egyértelműen az utóbbi az olcsóbb (bár az otthoni árakkal... de ne hasonlítgassunk, nyilván mások a fizetések is), remélhetőleg jó lesz a lefedettség is. Megveszem, kipróbálom ott helyben, működik, hurrá, vissza a kempingbe. Ezek itt visszafelé menet készültek, ím, a helyi csontkovács rendelőjének fala, nekem nagyon tetszett.


Ezt pedig ajánlom többek között a Te szíves figyelmedbe, kedves bátyám, kutyautaztatós célokra, szerintem zseniális. :)


Épp időben érek vissza, készítjük a vacsit, megérkeznek, örülünk. A házak mögötti kiserdőben Hemiék szerveznek egy kis köszöntést, kapunk némi áldást, hongizunk és irány az ebédlő. Vacsora közben megkapjuk a csoportbeosztást, megbeszéljük a következő napi teendőket, és már mehetünk is aludni.


Kedd

A reggelit már a Meal Group készíti, nekünk még sok dolgunk nincs, ismerkedünk, beszélgetünk. Délelőtt egyesével felküldenek minket a hegyre, a helyi kilátóhoz. Utálom. A kirándulás rendben van, bármikor bárhova felmászom (tudom, de nagy a szám, csak próbáljam ki egyszer 4000m fölött), de most kényszer-érzésem van. Mintha látnád a vihart közeledni, és előtte a rászólnál a sarokban ülő pókra, hogy ugyan már, legyen szíves és szője visszafelé a hálóját. Itt meg: rajta, másszatok fel és közben érezzetek valami hűdehű spirituálisat. Mintha az menne parancsra. Amikor kérésre sem szokott mindig, nálam legalábbis. Megtalálom az ösvényt, közben még morgolódom kicsit, közben figyelek is: kifelé, hogy milyen a környék (tényleg nagyon szép) és befelé, hogy melyik részem ellenkezik. Megvan a patak is, kacsák és egyéb vízimadarak úszkálnak és még csak kenyeret sem hoztam. Sebaj, van itt egy kuka, de csak egy használt pelenka van benne, pedig igazán lehetne némi maradék kaja is, hiszen nagyszerű piknikező helynek tűnik. Megígérem nekik, hogy még visszajövök. (Nektek is meg magamnak is, legalább fényképek miatt.) Hemi azt mondta, hogy sós a vize, mert itt a torkolat a közelben, meg dagálykor az áramlások ésatöbbi. Naná, hogy megkóstolom. Naná, hogy nem sós. Biztos apály van. Ha már úgyis benne vagyok, át is lábalok a túlpartra, pár méterre ugyan van egy fahíd, azon vezet a gyalogút, de nem érdekel, elvégre felfedezőset játszom, nem turistásat. Félúton sem járok, hallok egy helikoptert közeledni, remélhetőleg a parti őrség és felszólítás nélkül a vízbe ágyúznak, amiért a tilosban járok. Ebből is látszik, mennyi marhaság jut az eszembe, amikor mérges vagyok. (Ha belegondolok, máskor is. :) És persze ki lehet vetíteni bárkire, hogy most Rád haragszom emezért vagy amazért, vagy bármilyen helyzetre (ami ugye még viccesebb) de tudom jól, hogy ezzel csak saját magam felelősségét szeretném a másik fél vállára tenni. És persze, hogy nem történik semmi (dehogynem, eszembe jut Szlovénia is, hogy mennyit bohóckodtunk az ottani hasonló vizekben és igen, nyilall egy picit), békésen átérek a túlsó partra. Ha már így alakult, vissza sem veszem a cipőmet, mezítláb mászok tovább felfelé, hol a kijelölt ösvényen, hol meg a fák között, a kanyarokat levágva. Egyértelműen ez az utóbbi a kényelmesebb, mert nincs kavicsokkal felszórva, de megfogadtam, hogy nem veszem vissza, amíg fel nem érek, hát akkor legyen is így. Közben kis híján rálépek egy kb. félkörömnyi pókra, ami amúgy tisztára olyan, mintha madárpók lenne, csak hát kicsiben. Ki tudja, lehet, hogy tényleg az, csak még gyerek. Kicsit még nézegetem, aztán haladok tovább, hamar elérem a kilátót, ahonnan még csak ki sem látni, aaaoooááárrrggghhh. Pedig Hemi ehhez is fűzött megjegyzést, hogy innen keletre a következő szárazföld már Chile. Nem gondoltam komolyan, hogy ellátok odáig, de innen nekem egyelőre csak a város látszik, az meg nem érdekel, húzok vissza, és akkor hívogat egy ösvény. Senki emberfia nincs a közelben, végre körül is nézek és figyelek és leülök és akkor egy csöpp kis madár odaszáll mellém és énekel. Akkorka, hogy kettő-három simán elférne a tenyeremben, és olyan zöld, hogy nem is látszik, amikor nem mozdul, de a hangja gyönyörű. Nem nekem dalol, nyilván területet jelez vagy épp a tojókat hívja, de azért olyan, mintha mégiscsak ez picit. És így lassacskán megnyugszom, baktatok visszafelé és akkor eszembe jut Pécs és az ottani séták. Itt ugyan másmilyenek a fák, de a könnyem ugyanolyan nedves. Leérek és semmi kedvem visszamenni még a camp-be, hát elindulok a másik irányba a folyó mentén felfelé és pár perc múlva ki is érek az erdőből, száz métert kéne még menni és már forgalmas utcán találnám magam, de ezt végképp nem szeretném, inkább visszafordulok. Ekkor megindul bennem valami és elkezdek futni és nagyon dimbes-dombos-kanyargós az út, hát felfelé lehet nekifutni lefelé meg rohanni, mint az őrült, és hallom Andrást kiabálni, hogy "nyújtsd a lépést"! Ettől megint kicsordul a könnyem és a harámból valahonnan nagyon mélyről feltör egy ordítás én meg szaladok és lejtőn lefelé kinyújtom a karjaimat is, hátha egyszer tényleg sikerül, hátha ez is csak egy álom, és közben kiáltozok tovább, mint egy szárnyaszegett pterodactylus. Aztán csak csend és megállás és csak azt hallom, ahogy a szívem zakatol, "du-dumm-du-dumm: minden rendben" és érzem, hogy megint magam mögött hagytam némi trutymót, valószínűleg nem is keveset.

Mosolygósabban érek vissza a táborba, Kriszta rámnéz és közli, hogy Ági rosszul van. A többiek is ott bóklásznak, de rájuk sem hederít. A kérdés, hogy tudok-e segíteni, fel sem merül, segítséget vár és pont. A szobában épphogy elfér egy ajtó nélküli szekrény és egy emeletes ágy, az alsón fekszik és fogja a fejét. Oda se tudok ülni mellé rendesen, mert beverném a fejem, és azt sem tudja, ki vagyok, de ezek mind piszkosul nem számítanak, a kezem a következő pillanatban már a haráján van, és azonnal befogad, érzem a kapcsolódást és hallom, hogy gyomor és vezetik a kezemet és működik minden. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Ahogy végigkezelem az egyik lábát, kiugrik az ágyból, a ház mögött még könnyít magán és visszafekszik. A másik lábához alig érek hozzá, jönnek a kérdések, de valahogy nem arra vonatkoznak, mit evett és mikor. Megbeszélünk mindent, betakarom, és már alszik is, mi meg mehetünk ebédelni. Visszanézek a szobába, Ági békésen alszik, még a csótány sem zavarja. Ez amerikai fajta, amilyet eddig csak filmekben láttam, talán nem olyan csúnya, mint az otthoni német, viszont legalább remekül mászik a falon is, inkább kitessékelem, de csak azért, hogy meg tudjam mutatni Nektek is.



Utána csoportonként összedobjuk a pénzt (fejenként 120$), elkészítjük a heti menüt (amit nekünk kell főzni, ha majd ránk kerül a sor) és ennek megfelelően a bevásárlólistát, bemegyünk a városba, megkeressük a helyi Tesco-t, amit itt Pak'nSave-nek hívnak, felírjuk az árakat, ötletelünk. Na nem mintha nagyon odafigyelne rám a három leányzó. Nekem ugyan egyértelmű, hogy ki lesz a főnök a konyhában, és nem is vágyom efféle babérokra (bár Anikó itt motoszkál a fejemben), de akár bosszantó is lehetne, hogy ha mondok valamit, azt vagy meg sem hallják, vagy lehurrogja valamelyikük, ám egy ilyen nap után azért sem fogok mérgelődni. Inkább menjünk aludni békével.


Szerda

Reggel még félálomban vagyok, amikor megkapom a beszédet, megköszönöm és kérek erőt, hogy el is tudjam mondani, közben megint sírnom kell, jól kezdődik ez a nap is, mondhatom. Ha még nem említettem volna, nem kis feladat vár majd, ha megérkezünk, merthogy szertartás szerint (Powhiri) fogjuk üdvözöljük egymást, beszéddel, énekkel. Az hagyján, hogy beszélni fog a helyi törzsfő és Hemi, mint az érkező csoport vezetője, na de miután négy különböző országból jöttünk, mind a négy ország férfiemberének is illik brekegnie valamit, jelen esetben nekem is, mivel kis hazánk egyetlen hímnemű képviselője volnék. Ki tudja mennyi ember előtt, magyarul is, angolul is, ráadásul nótázni is, sejthetitek, hogy kitört a frász. ;) A lányok kedvesen megnyugtatnak, hogy énekelni már együtt fogunk, na ja, csak addig jussunk el valahogy. De ez igazából még tegnap esti történet, ma reggelre erős vagyok és bátor, és örömkönnyek hullnak. Fura dolgok ezek.
Még egy gyors utolsó chat, köszönöm Mindenkinek, pakolunk, reggelizünk, beülünk a buszokba és irány a Pak'nSave. Edi ül mögöttem és magyaráz a fülemről, hogy vese és vetélés is lehetett anyai ágon, és se szó se beszéd, belekönyököl az E-21-embe. Anyád! Mondom Neki, hogy az epehólyag bazmeg, és nem vese. Nem lepődik meg, hogy honnan tudom, csak mondja, hogy az is a fül körül megy, én meg mondom, hogy tudom, de ettől még nem kértem, hogy nyomkodjon, pláne nem erővel, de csak nyomja a szöveget, de legalább engem nem. Elszaladunk vásárolni, másfél óránk van mindent megvenni, de közben nem hagy nyugodni ez az Edi gyerek, mielőtt mennénk tovább, megkérdezem Tőle, hogy mondd csak, amiket menet közben mondtál, azokat azért mondtad, mert ezt TANULTAD vagy mert ezt ÉREZTED? És visszakérdez, hogy "does it matter"? "Hogy a picsába ne számítana, hülyegyerek" száll el az agyam megint, és meg is találom a szavakat. Valószínű látható, hogy lilul a fejem, nem szól semmit. Inkább átülök a másik buszba, amúgy is megbeszéltük, hogy gyakoroljuk menet közben az éneklést. Megírom az utolsó bejegyzést, aztán lekanyarodunk a főútról egy makadámútra, és azon zötyögünk vagy 20 percet őserdőn keresztül. "Ha akarnánk, sem szökhetnénk meg innen" jegyzi meg valaki, amúgy csodaszép.
Megérkezünk Waikare-ba. Emlékeztek a bálnalovasban arra a gyönyörű faragásokkal teli Marae-ra? Na merthogy ennek köze nincs ahhoz, meg is lepődöm alaposan. Méghogy nincsenek elvárásaim, muhaha. Négy idős ember és kb. 8 óvodáskorú fogad minket, ettől voltam úgy betojva, gratulálok. Lezajlik a Powhiri, Hemi gratulál a beszéd után, Kata pedig megjegyzi a végén, hogy ragyogtam közben, aminek kölcsönösen örülünk. Megtalál a helyi cicc is, nagyon bájos.


Vacsit kapunk a helyiektől, közben eligazítást Hemiéktől, fürdés, fekvés, esti mese, orrfurulya-kísérettel, megnyugtat és elringat, még eszembe jut Edi, hogy magamban leidiótáztam és meghallom, hogy csak nem volt tudatában. Vagyunk ezzel így egy páran. Még bocsánatot kérek és elalszom.


Csütörtök

Reggeli közben további instrukciók, miénk a vizesblokk és környéke, mármint takarítás szempontjából. Tele van kaszáspókkal. Óvatosan telepítgetem őket kifelé és közben mantrázom és töprengek. Attól tartok, ha otthagyom őket, a következő heti csoport kevésbé finoman fog velük bánni, de találok megfelelő helyet, ami hasonlóan árnyékos és nedves, mint a fürdőszoba és úgy tűnik, sokkal inkább használaton kívüli. Vannak, akik furán néznek, amikor egy vödörnyi pókkal rohangászom, de nem szólnak. Aztán belevágunk az első délelőtti session-be, tánc, beszélgetés Hemivel, megint tánc, megint Hemi és már el is telt a délelőtt.
A Meal Group elszalad ennivalót készíteni, addig folytatom a póktalanítással egybekötött takarítást. Lehet, hogy a női részleg még koszosabb, mert nem jönnek zargatni. Ebéd után leheveredek a matracra és próbálok írni, de tollal-papírral nem megy. Mire leírnék valamit, elszökik a gondolat és már teljesen más van a helyén. Addig töprengek ezen, amíg elalszom. Katja ébreszt, még egy sort sem írtam, de most nincs is rá idő, mesél és osztja a délutáni feladatot, merre menjünk, mit csináljunk. Megint elővesz a keddi érzés, hogy a fenébe lehet olyan nagy lelkiségességet érezni külső késztetésre, de igyekszem elengedni és elmegyek a fákhoz


a patakhoz


a dombhoz



és az urupához



ahogy a többiek is és közben elindul bennem a "Down to the river to pray", hát nekiállok énekelni, aztán táncolni, aztán kiabálni, aztán Padmasambhava mantrázni, és közben kapom sorra a tanításokat, köszönöm, köszönöm, köszönöm. A dombról lefelé jövet Laura szegődik mellém, kérdezi, mit énekeltem, merthogy szerinte very powerful volt. Hűha. Még csak észre sem vettem, hogy van ott valaki. Beszélgetünk, bár akadozik bennem az angol, talán nem arról beszélek, amiről kéne, vagy még nem vagyok teljesen magamnál, de azért pár gondolatot sikerül megosztani, mielőtt az urupához érnénk. Elválunk, bemenni még nem szabad, de van egy sír, ami odahív magához. Leülök kívül, beszélgetünk, hallgatunk, ismerkedünk.

Este mesélés, immár interaktívan, körbeüljük Katját és Hemit, és tessék, lehet elmondani, kivel mi történt, mit látott, mit érzett. Először önkéntes alapon, aztán válogatnak. Néha összevillan a tekintetünk Katjával, de nem szólít. Szép lassan eltelik az idő, fogmosás, fekvés. Előtte még megkérdezem Katját, hogy miért nem kért engem is. Azt mondja, azért, mert "I didn't volunteer". Hm. Mondjuk 2-3 emberen kívül a többiek sem tolongtak. Fekvés közben még töprengek a válaszon, és úgy tűnik azért nem, hogy tovább tudjam gondolni a délutáni eseményeket. Kia Ora. Persze vannak, akik ismerik egymást, de azért nagyjából még mindenki idegennek számít és hát picit Ti is ismertek már, nehezen osztom meg az ilyen gondolataimat ismeretlen társasággal, és érezhetően nem én vagyok az egyetlen. Majd csak alakul ez is.


Péntek

Reggelre mindenütt pára és köd fogad minket.


Délelőtt tovább tanulunk. A maori felfogás szerint is van body és mind, plusz van soul és spirit, csakhogy ez utóbbi kettő nem ugyanaz. Jó, tudom, a spirit-nek is jó csomó jelentése van, de most kifejezetten a szellemi dolgokról beszélek. És tovább táncolunk. Katina rám szól többször is, "breath, breath, breath"! (Jó szeme van. Később beszélek is vele erről, megemlítem az asztmát meg az allergiát, megígéri, hogy "I will keep an eye on you", megköszönöm.) Tudom, hogy ezzel még sok a dolgom, nem is itt lennék, ha nem lenne ugyebár, de legalább a csípőm mozog (Nóri, köszönöm azt az utolsó kezelést). Így hát a légzésen a fókusz és a következő tánc közben érzem, ahogy nyílik baloldalt, de még mennyire és bizony fáj és nyilall piszkosul, de érzem, hogy jóféle, hát hagyom, a végére kicsit nem is kapok levegőt, de rendben van, amúgy is megyünk pihenni egy kicsit, vizualizáció következik. Na de fekve? Rómában, mint a rómaiak, tartja a közmondás, ám legyen, kissé parázok ugyan, hogy bealszom, de jó a vétel :) és jön a kép is, nagyon szép családfánk van, tudtátok? És a vicces az, ahogy néhány ágon bevillanok saját magamnak, ilyet sem láttam eddig.
Délután most már bemehetünk az urupába, meglátogatom Sámsont, és ahogy sejtettem, nem élt túl sokat. Mi mindenre lehet elég 9 óra? Záporoznak a kérdések a könnyeimmel együtt, meg sem lepődöm. Az esti körbeszélgetésen fel is teszem mindet, tapintható lesz a csend. Katja feltesz pár kérdést azzal kapcsolatban, hogy mit is jelent nekem mindez és megkönnyebbülök, ahogy kibeszéljük az érkező válaszokat.


Szombat

Szeretünk. Mindenki odamegy egy másikhoz, bemutatkozunk, kimondjuk a bűvös szavakat: I love you, és megöleljük egymást és örülünk és ragyogunk. Táncolunk és játszunk. A MA-URI szerint 4 világ, 4 különböző szint van (erre most nem térek ki részletesen), ezekhez próbálunk kapcsolódni tánc közben. Bár most épp nem is tánc, inkább páros játék, villámgyors átmenetekkel, párok születnek és szétválnak. Végén Linával kerülünk össze és egy hullámhosszra pillanat alatt. Valami megfoghatatlan történik, aztán csak állunk és vigyorgunk, mint a tejbetök. Távolról hallom Hemi hangját, ahogy magyaráz, te jó ég, mintha rólunk beszélne és tényleg. Félreállítja a többieket és felkér minket az ismétlésre. Mintha az csak úgy menne magától, mondom magamban, és már érzem is, ahogy a gondolat blokkol, hát igyekszem elengedni azt meg pláne, hogy mindenki figyel. (Tudnám, miért van ez, hogy vannak olyan helyzetek, pillanatok, amikor kifejezetten zavar, ha figyelem középpontjába kerülök, máskor meg nagyon is élvezem.) Így aztán messze nem sikerül olyan jól, mint az első spontán, de azért érezhető, hogy valami csak átmegy a többieknek is.
Délután a kapcsolatokon van a hangsúly, 7 szinten: God, Mother, Father, Beloved one (spouse or girl/boyfriend and so on), Children, Myself, Death. Keressük, melyik kapcsolódás megy a legnehezebben, hol vannak akadályok, fájdalmak, fel nem dolgozott történések, amiket végre itt lehet hagyni. Sírunk, kiabálunk, néha akadozunk, de figyelünk egymásra. Szép történetek buggyannak ki és oszlanak fel a térben. Gyógyulunk.
Este gurujóga és vadzsradal és kérek álmokat és jönnek is...


Vasárnap

...de még reggelre sem értem őket. Már megint ez a nyavalyás dualitás. Közben végre kisüt a nap, csak a szél akarja lefújni a fejünket, szép kis nyár, mondhatom. Táncolunk tovább. Még mindig az álmok körül motoszkálok, el is vesztem a fókuszt, sőt, igazán meg sem találom az elején. Katina jön is, próbál terelni (Breath, Open your eyes and Find your main power), tudom, hogy csak segíteni akar, de valami nagyon útban van, szétesek teljesen, ilyen sem volt még, köszönöm ezt a tapasztalást is. Talán túl sok dologra koncentrálok, próbálom inkább csak sorjában és így sikerül is összébb szedni magam, a többi már megy magától. Közben ásunk tovább, working the issues. 6 professzort kapunk segítőnek, úgy hívják őket, hogy Who, When, Where, What, How and Why. Mi más lenne a fő témám, mint a (verbális) kommunikáció...
És délután elérkezik a várva várt pillanat, az első massage session. Erre várok napok óta, és most, hogy Katja bejelenti, félni kezdek. Nem, nem izgulok, hanem konkrétan összeszorul a gyomrom és remeg. Mitől, mitől, mitől? Válasz nincs. Készülődünk, a nyakamba tenném a malát, Katja észreveszi, és rám szól, hogy azonnal vegyem le és hagyjam is kint. Hoppá. Eddig is ott volt a kezemen tánc közben (meg éjjel-nappal is) és nem zavart senkit? Csak engem, muhaha. Szóval respect, visszasomfordálok az alvóhelyre és leteszem mögé és nem is veszem vissza többet, talán csak egyszer, de arról majd a maga idejében, most nem is találom a jegyzetet. Sietek vissza, közben: "Ettől féltem volna? Már megint ragaszkodom valamihez, amire már rég nincs szükségem?" Az első néhány érintés még picit görcsösre sikerül, de nem hagyom annyiban, segítséget kérek és kapok is. Érzem, ahogy ellazulok, és fel tudom venni a kapcsolatot a partnerrel, a zenével és felfelé is. Vida felkel, örül, cserélünk. Utána próbáljuk megbeszélni a dolgokat, némi nyelvi nehézségek támadnak (már megint a kommunikáció), az asztal fölé hajolok, mutatom, hogy jobban esett volna, ha a hátamon több súlyt használ, Hemi rám szól azonnal: "Don't instruct the others!" még hozzá is teszi, hogy "especially who's not perfect in placement" vagy valami hasonló és érzem, hogy megint megnyomott egy szép nagy piros kapcsolót odabenn. Rögvest ébred az ellenkezés, hogy "eszembe sincs javítani vagy tanítani a másikat, csak a kommunikáció miatt", és érkeznek a "de"-k és a "csak"-ok, és még dühös is leszek, és szégyellem is magam, szép kis kombó. Figyelek befelé, hogy mi ez az egész, miért is akarom a megbántottat játszani, és hogy ez kinek is szól valójában, és ahogy nézem őket, úgy esnek szét és tűnnek el sorra.
Lefekvés előtt guruyoga és vadzsradal, de nem alszom nyugton, felébredek többször is, érzelmek, vágyak, ösztönök támadnak és ettől gondolatok is. "Ki vagyok én", "ki irányít kit", "mit keresek itt" és "meddig mehetek el", mondhatni a szokásos, bár ne feledkezzünk meg a "miért éppen velem és most, amikor aludni akarok" címűről sem. A koronacsakránál erős áramlást érzek, érkezik egy gondolat. Nyitott vagyok bármire, aki akar, kapcsolódhat, lássuk, mi történik, erre elalszom. Ugyan pár pillanat múlva (legalábbis csak annyinak tűnik, nincs órám) felébredek, ám a kérdések ugyanazok. Ha tényleg valóságos ez a történés (tudom, semmi nem az és ez az egész csak a fejemben, csak a fejemben, csak a fejemben létezik), akkor gyertek és mutassátok meg magatokat újra, kedves leendő tanítványaim és tanítóim, kívánom magamban. És jönnek! Valaki vezeti Őket, szintén piros ruhában, de a háttérben marad, ha koncentrálok rá, eltűnik. Miért? És ugyan jönnek és köszöntenek, "hívtál, jöttünk", de ennyi. Semmi mást nem mondanak, csak néznek. Ez Nem Bizonyít Semmit! És szomorúnak látom Őket, mintha nem hinném el, hogy tényleg minket választottak, pedig csak valami fogódzót keresek, mert nagyon ingatag minden, de ettől szomorú leszek én is. A többire pedig sötétség borul.

2010. november 16., kedd

Szünetjel

Kedves Mindenki, aki olvas és aki hozzátesz, ugyan eltöltöttünk még egy napot Whangarei-ben, de oly szűkös időbeosztással és munkával, hogy ezt leírni nem maradt erőm, összecsapni meg nem akarom.
Ezt a bejegyzést is már menet közben írom, és hű akarok lenni a Waananga szelleméhez, így elbúcsúzom ezen a platformon egy kis időre.
December 11 körül találkozunk, addig is sok szeretettel gondolok rátok, és hiszem és tudom, hogy közben is fogunk találkozni, ha nem is fizikai szinten.
Minden égi és földi lény segítsen Titeket az Utatokon, legyenek bár láthatók avagy láthatatlanok.

Kia Ora.
 

Waiotira


Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a buszon tényleg ki van írva a lépcső aljára, hogy kaja-pia tilos. Ezt ellensúlyozandó, ha jól érzékelem a helyzetet, legalább másfél óránként meg kell állnia a sofőrnek, ah, mit ád az ég, pont olyan helyen, ahol lehet enni-inni, csecsebecsét venni. És persze le kell szállnia mindenkinek.Van egy idős hölgy a buszon, szemmel láthatóan erősen mozgáskorlátozott, és annyi ideig tart le- és felszállnia, hogy szinte rögtön utána indulhatunk is, de a szabály az szabály. Nem mondok semmit, inkább elmegyek sétálni. A fák ugyan itt sem nőnek az égig, de a páfrányok majdnem.

A táska csak azért, hogy legyen mihez viszonyítsatok. :)



Már a felszálláskor kiszúrom Katinát, vagy legalábbis erősen sejtem, hogy Ő az, beülök mögé, de nem szólok semmit, mondjuk nem is nagyon tudok a zokogástól, bár már csitul. Megérkezünk valahová, ami elvileg Whangarei, de a sofőr valami mást brekeg, és a lány leszáll, akkor ez már megint fals megérzés, nem gond, mehet abba a fiókba, van hely még ott is bőven, de a következő megálló már bizony Whangarei city center, leszállok én is, naná, hogy sehol senki, de legalább van egy internet kávézó a sarkon, csak hát már zárva. Kicsit tűnődöm, aztán elindulok érzés után, amerről jöttem, valami majd csak lesz. És egyszer csak az út túloldalán megáll egy autó és egy bácsika integet belőle vidáman. Nem úgy tűnik, hogy Ő lenne a helyi turistamegsemmisítő, lesz, ami lesz, odamegyek. Kérdezi, mi újság, merre tartok.Megpróbálom elmagyarázni, de nem sok sikerrel. Kérdem, merre van valami tourist information office, mondja, hogy csak ugorjak be bátran, elvisz szívesen. Nem tűnik tipikus új-zélandinak, de nem árulja el miféle, még akkor sem, amikor szóba kerül, hogy mennyire nem kedvelem a briteket, bár nagyon vigyorog. Oda is érünk hamar, megköszönöm, még búcsúzáskor elárulja, hogy Ő bizony Jehova tanúja, mondom rendben, odahaza is van belőletek jócskán, de azért a kezembe nyom egy brosúrát.Óbakker, hát persze hogy itt szállt le Katina, most megint biztos vagyok benne, hogy Ő volt az, ám már se híre se hamva. Pedig mikor leszállt, nagyon sasoltam a környéket, merre lehetnek Hemiék, de nem láttam senkit, biztos csak később értek ide, vagy elbújtak a bushba. Hmmm... csak nem kommunikációt (is) jöttem tanulni?

Bemegyek az irodába, mutatom, hova mennék, nincs túl részletes térképük, ezt ugyan nem igazán értem, ja dehogynem, minek az, amikor van Google Maps is. Nagyjából megnézem én is az irányt, kiderül, hogy nem olyan egyszerű, ahogy gondoltam, van Whangarei nevű város (ahol most épp vagyunk), és ilyen nevű megye vagy járás vagy mi a szösz, és az a bizonyos Waiotira az ugyebár itt van a megyében, de nem a városban. Közben kapom a magyarázatot, hogy van itt a szomszédban valami spéci iskola, azt dobta ki a Google keresés közben, kopogjak be hozzájuk, biztos tudnak erről valamit. Tényleg csak két sarok, csak azt felejtjük el, hogy szombat délután van és minden kong az ürességtől. Visszaslattyogok, gondolván, megnézem részletesebben azt a térképet, de a drágáimnak már lejárt a munkaidejük és hazamentek. Agyam füstöl, de ott a térkép benne, látom az irányt, el is indulok, csak egyfolytában azt érzem, mintha északnak mennék, pedig jobbról süt a nap, igazán mókás. Különben is, most akkor én vagyok fejjel lefelé vagy Ti? :) Találok egy nyitva tartó üzletet, vételezek némi vizet és gyerünk tovább. Néhány perc múlva benzinkút, óje, biztos van térképük és tényleg. Nagyon kedves a pénztároskislány, pakoljak le, pihenjek, majd Ő megkeresi, mondom, hagyja csak, különben is már sorba állnak mögöttem, szolgálja ki Őket nyugodtan. Hopp, meg is van, gyorsan le is fotózom, hogy odataláljak, megmutatom Nektek is.



Vásárlók elmennek, visszakéri a térképet, de mondom, hogy köszönöm szépen a segítséget meg mindent, megvagyunk, összehajtogatom és visszateszem a helyére, nem kér érte egy vasat sem, helytte megkérdezi, hogy és akkor hogyan tovább, mondom, hogy ugyan, csak egy small walk, mire kissé elsápad, de látja, hogy komolyan mondom, még ha mosolygok is hozzá. Így tesz Ő is és jó utat kíván, nosza, gyerünk, úgy 30 km-re saccolom, ki kéne lépni, hogy még ma odaérjek. Azért biztos ami biztos, átmegyek a BAL oldalra, a kezem ugyan nem teszem ki, annyira azért nem könnyű a cucc, csak sétálok és meditálok. És akkor jön az ihlet és fülembe dugom ChNN-t és éneklem a vadzsradalt és a tehenek megállnak legelés közben és abbahagyják és bámulnak és jönnek utánam. De komolyan. Arra gondolok, hogy párszor még elismétlem és valaki majd csak megáll, mármint nem csak a tehenek, de az se baj, ha nem. Már majdnem Oakleigh-nél járok, közben még kétszer eléneklem, bár levegő már alig, mert kicsit dimbes-dombos a környék, és akkor megáll mellettem egy szakadt járgány valami rettenetes irish kiejtésű sofőrrel oszt kérdezi, merre is az arra. Mutatom az irányt, csak ugorjak be hnyep, elvisz egy darabig, királyság. Azért megkérem Őt is, hogy picit érthetőbben beszéljen vagy legalább lassabban, vigyorog, aztán naná, hogy nem változik semmi, de egész jól megértem, legfeljebb pár dologra visszakérdezek. Majd minden kereszteződésnél lassít, hogy és akkor merre, mintha én tudnám. Kicsit töpreng magában, és csak visz a cél felé, aztán a végén kiböki, hogy ugyan Aucklandbe megy a reptérre felszedni a haverokat, de ráér, és inkább elvisz, mert szeretné, ha biztonságban odaérnék. Már megint egy angyal, köszönöm. Jóval többnek tűnik 30 km-nél (talán mérföldben volt megadva a térkép? :), és arra gondolok, hogy ugyan vicces lett volna az erdőben éjszakázni, de azért így mégiscsak kényelmesebb. Még megkérdezi, hogy mióta vagyok buddhista, amin már meg sem lepődöm, és már meg is érkezünk. Kezembe nyom valami plakátot, amit ugyan később kidobok, mert novemberre hirdetnek előadásokat Aucklandbe, akkor meg még jócskán tart a tanfolyam. Megadom az emilemet meg a számomat, biztosít arról, hogy visszatalál, pössent egyet a bokorba és már el is tűnik. Hát így megy ez.

Kinyitom a kaput és elindulok az ösvényen valamerre, nemsokára feltűnik egy ház, az emeleten ott van Katja és Hemi és egy harmadik, hát igen, Katina, a lány a buszról. Hmhm. Katja felpattan és You're amazing felkiáltásal megölel, de hát ha ennyire aggódott, akkor miért nem hívott fel? Némi előnye volt ebben a tekintetben, lévén Ő már tudta a számomat, ami fordítva nem mondható el... Hmhm again. Jól van, jól van, úgy túl egyszerű lett volna. Kapok finom vacsit, bár először valami szörnyűséget mutogat, kagylónak sejtem, köszi, de akkor mégsem kérek, no nem mintha finnyás lennék, de inkább valami vegát, ha lehet. És csak pár perc és érkezik, közben beszélgetünk, hogy is volt a buszon, merthogy Ő is sejtette, hogy ki vagyok, csak aztán elővettem a laptopot, amiből is azt hitte, hogy nekiálltam dolgozni, pedig hát ugye nem egészen. Érkezik a vacsora de aztán igyekezzünk aludni, hiszen sok a munka holnapra, Katina meg csak most érkezett, még küzd a jetlag-gel is.

Megkapjuk a vendégházat, egy nagy szoba az egész, letelepszem az egyik sarokba, Katina a másikba és már szunnyadok is. 5-kor ébredek, visszaaludni nem tudok, próbálok meditálni, de az sem megy, túl sok a gondolat, sebaj, akkor inkább előveszem a gépet, bedugom a fülhallgatót, hallgatom rinpócsét és közben írom, ami jön, de egyszer csak fél füllel (a bal még mindig vacakol) hallom, hogy Adam, Adam. Felkapom a fejem, Katina is felébredt, mondja, túl hangos.

Ó te jó ég, bocsánat, ennyire nem lehetek süket, lehalkítom minimumra, kérdezem, jó-e így, igen, még párszor elnézést kérek, no problem, fekszik vissza. Írogatok tovább, pár perc eltelik, megint Adam, mégsem jó, túl hangos. Nem a film (ezt ugyan később megbeszéljük, de lényegtelen), hanem a krampácsolás. Sorry. Kikapcsolom, kimegyek és kiviszem magammal. Kint már virrad, hagyom az elektronikát a fenébe, megyek sétálni, nézem a tájat, hallgatom a madarakat.


Nem tudom, kinél mennyi látszik, hallatszik belőle, de nyilatkozzatok, legfeljebb próbálkozom más formátummal.

Lassan Katina is kibotorkál, reggelit készítünk, a scrambled eggs nevű készítménynél támad némi félreértés, így inkább megbeszéljük, hogy én elkészítem a körítést, Ő meg a fent nevezettet, addig is elmegy fürdeni, közben előkészülök mindennel, amit a hűtőben meg a környékén találok (toast, paradicsom, sajt, vaj, tea, lekvár, kész terülj-terlj asztalkám) és várom kíváncsian az eredményt. Nocsak, ez tükörtojásnak indul csak aztán rántotta lesz belőle. Tényleg azt hiszem, hogy valójában tükörtojást akar készíteni sunny side up, csak véletlenül elrontja, de valahol a kettő között van, na majd otthon szóljatok, hogy reprodukáljam, vagy addig keressetek rá a neten. ;)
Hemi is beszáll az elfogyasztásba, közben tele szájjal beszél, élmény hallgatni, nézni. Meg egyáltalán a közelében lenni, bár azért elég egyértelműen meghúzza a határokat, és ez rendben is van, elvégre nem barátkozós-ismerkedős weekend-re készülünk, ne kivételezzen velem csak azért, mert külön utakon akartam járni.

Összepakoljuk a 16 fős csapat egyhavi cuccát, és mindent, ami a tanfolyamra kell, ágyak, olajak, törölközők, lepedők, konyha, elektronika és minden egyéb.

Félkész állapot, itt még a fagyasztóláda sincs fenn, többek között. :)




Jutalmat kap, aki megmondja, mi ez. Talán viszek is, ha marad. No meg ha nem veszik el a vámon. Világutazók előnyben. :)


Közben főzünk magunknak ebédet, utána kapunk kis pihenőt, el is alszom rögvest. Szerintem csak fél perc telik el, valójában majd' 2 óra (persze ki is mondja meg, mi a valóságos?), szóval az általunk mért idő szerint, és ébresztenek is, folytatjuk a pakolást, ugyan még kóválygok és sokszor nem is értem, milyen nyelven beszélnek hozzám, de azért teszek-veszek. (Érdekes álom lehetett, kár hogy felriadtam belőle.) Estére elkészülünk, Hemi főz nekünk vacsorát, majd szólnak, ha kész. Kicsit pihenek, írogatok, Katinától még párszor elnézést kérek a reggeli miatt, kiderül, hogy Ő már 4-kor felébredt és szerinte emiatt ébredtem fel én is, akkor most rajtam a sor, hogy no problem, 1-1. Valami foszforeszkált is amúgy az Ő oldaláról, mikor megébredtem, azt hittem, bekapcsolt egy kis relaxálós zenét, de állítólag nem. Megszólal egy kürt, hangja messze száll, elkészült a vacsi, gyerünk. Kicsit aggódom, pumpkin soup az első fogás, próbálok mekegni valamit Heminek, hogy először csak egy kicsit, ha lehet, mert hát izééé, de mire belekezdenék a mondatba, már tele is borítja a tányéromat, de azért kedvesen megkérdezi, hogy mit is akartam mondani, ehh, forget it.
Naná, hogy megkóstolom... és, ha hiszitek, ha nem: ízlik, de tényleg. :)
Lehet, hogy csak ennyire éhes vagyok, de nem. Kérdem Hemit, hogy is van ez, elmesélem, hogy otthon... hát, próbálkoztam már többször is, de mintha szappant ennék. Nagyon mosolyog és csak annyit mond: Kumara. Hmmm. Mégiscsak van titkos összetevő? :) Ettem már helyben szedett narancsot és rendben, hogy lédúsabb, mint otthon, hiszen nem volt lefagyasztva. Ettem már almát és nem éreztem különbséget.
Na de ez...
Szóval Kumara, ami nem más, mint a Maori édesburgonya, állítólag szinte mindenki imádja errefelé, olyasmi, mint ami az olaszoknál is terem, de még zamatosabb, és még jobban teli van vitaminnal meg alapvető ásványi anyagokkal, cukorral, proteinnel, miegyébbel. Eszik hidegen, melegen, mehet főételbe, salátába, kutyafülébe, így akár a töklevesbe is, és ha nem is ad varázserőt, mint Panoramix csodafőztje, de lesz tőle íze, nem is
akármilyen.
Kicsit még beszélgetünk, de aztán megyek írogatni, meditálni, aludni. Holnap nagy nap lesz, érkezik a társaság, várjuk Őket illendően. Reggel megint korán ébredek, ki tudja mi van itt a levegőben, halkan kiosonok, nehogy Katinát felébresszem és csak bámulok az erdőbe. Lassan ébred a környék, ahogy az első napsugarak áttörnek a dombok felett, megszólalnak a madarak is, ők bezzeg nem izgulnak, mi lesz ma vagy pláne holnap, akkor én meg mit tipródok itten? Körbesétálok a birtokon, leselkedem, gyönyörködöm, úgy tűnik, szívesen látnak, fecskék röpködnek, libák, tehenek érkeznek legelni. Feketék, fehérek, tarkák, meg ne fogd a tehén farkát, azért biztonság kedvéért van köztünk egy 3000V-os kerítés, de legalább tesztelem az objektívet.


Elmegyek intézni egyéb dolgokat, megtalálom a kerti WC-t, seggem alatt fütyül a szél, hála az égnek nem úgy, mint Villonnak (bár ami késik, nem múlik), felemelő az érzés.


Fura dolgok ezek. Emlékszem, gyerekkoromban apai nagypapámnál falun szinte ki se mertem menni a kerti pottyantósba (más meg ugye nem volt), fura szagok terjengtek és mindenféle rovarok mászkáltak, amiket ugyan odakint vidáman összefogdostam bármikor, de ebben a kis bódéban brrrr. Ha lehetett, inkább visszatartottam napokig. Minden változik, ugyebár. Mint ahogy ez is. Tegnap még csak egy kis zöld izé tekergett itt a teraszajtónál, ma reggelre meg nézzétek, mit kaptunk. Színes vidám propellervirág.


Jó ómen, hálásan megköszönöm és örömömben táncra perdülök, nyakamban a lava-lavát lobogtatja a szél, lelkem vele szárnyal és repít Hozzátok. Nem fizikai szinten vagytok jelen, de talán most először érzem végre itt is, hogy nem is ezen múlik.


Minden él, mozog, örül, Katina is ébredezik, készítjük a reggelit, ebből megint csak scrambled eggs lesz, nem kis kihívás ennyiféléből. Lehet tippelni! :)


Elrohan a délelőtt, szaladunk vele, irány vissza Whangarei, levackolunk a kempingben, várjuk a többieket és a híreket otthonról.
Hát csak tessék írni szorgalmasan, ne várjak hiába.

2010. november 14., vasárnap

Whangarei felé

Köszönöm a reggeli chat-et Mindenkinek, akit illet. Még reggel megjött a válasz Katjától, hogy ha van kedvem, kimehetek a délutáni busszal Whangarei-be, amúgy is azzal jön a tanfolyami segítőnk is, név szerint Katina és majd ott felszednek minket, azonnal válaszoltam is, tömören, velősen, hogy rendben, ott leszek, felejtsük el ezt a várost egy darabig.

11-kor lementem a recepcióra, otthagytam a nagybatyut, elmentem némi kaját vadászni, kerestem egy szép kis parkos helyet és jóllaktam. A verebek is elég hamar felfedeztek, még egy rigó is odamerészkedett, jutott mindenkinek, aztán irány a Sky Tower, onnan indul a busz. Közben benéztem egy pénzváltóba, ahol 100 USD-ért csak 121 NZD-t akart adni a kis Hamish, mondtam felejtse el, hiszen tegnap a másikban 125-öt kaptam, és útba esik az is. Szerintem ez utóbbi a korrekt, de ott is pórul jártam, mert közben már másik kiscsaj osztotta a pénzt és Nála meg már csak 116-ot ért, bár a táblán a számok hasonlónak tűntek a tegnap esti árfolyamhoz. Pláne, hogy szombat van. Szegény tegnapi leány biztos kapott a fejére. Az indiaihoz meg már nem akartam visszamenni, pedig belefért volna az időbe az is.

Megvan a pályaudvar, kérek jegyet, azt mondja a drága fekete hölgy, hogy 41$. Kérdezem, hogy a fenébe, amikor a neten láttam 29$-ért is, na ja, csak ahhoz nem jár lemondási biztosítás. Hiába mondtam, hogy kell a francnak, hiszen mindjárt indul a busz, felszállok oszt helló, mi a faszomnak full refund ótvar, de hát Ő sajnos csak ilyet tud adni, rendeltem volna meg a neten, ha már megnéztem. Kibaszott lehúzós tetves bagázs, durrant el az agyam már megint, és persze kellőképp kiszolgáltatottnak és kicsinek éreztem magam, és idegességemben még kevéssé találom a szavakat, miért nem tudom ékes angolsággal elküldeni az ilyen rohadékokat a büdös picsába. Sejthetitek. És rá kellett jöjjek, hogy megint csak nem a szaros 12$ izgat, hanem az igazságtalanság. Mindegy, most már kurvára mindegy, csak induljunk. És bazmeg odakint épp csak 20 fok és kellemes napsütés de a buszban megy a légkondi. Mi a fasznak? Még jó, hogy a polár a kiszsákban, különben ennél is szarabbul lennék, de sebaj, mindjárt jön az is. Mellesleg csak szólok, hogy ha erre jöttök, az intercity buszokra nem szabad innivalót felvinni, vagy legalábbis dugjátok el jól, mert a sofőr az összes látható palackot berakatta a csomagtérbe, erről persze sehol nem olvastam az útikönyvekben. Mondjuk konkrétan leszarom, nekem 2 és fél órás utam lesz kb., azalatt levegő nélkül is, de ha valaki 6-7 órát, akkor ezt most hogy?! Ez is mindegy már, csak induljunk. És gyönyörű a táj és rengeteg helyen tényleg kék a víz, mint Szlovéniában, és mégis rohadt az érzés belül. És csak ülök és morfondírozok hogy most akkor mi a baj velem vagy egyáltalán hol van, honnan jön és akkor csak jön az érzés, hogy van nekünk egy szép harcos történelmünk és küzdöttünk a mongolokkal meg a törökökkel meg az osztrákokkal meg az oroszokkal de azért csak megmaradt az a Magyarország legalább részben, és persze előttünk is voltak a Kárpát-medencében, akikkel hadakoztunk de hát annak már ugye több, mint 1000 éve, volt idő integrálódni, de itt tényleg lakatlan volt a föld a maorik előtt, akik persze csatáztak jól egymás között is, de hát mi is úgy kezdtük, nemde, csak itt 200 éve jöttek a britek és elvettek és lemészároltak mindent.

"Nincs igazság, csak én." Mondja számtalanszor a Halál a Korongvilág-regényekben, és kurvára igaz és csak nézek ki az ablakon és hol ömlik a könnyem, hol meg nem kapok levegőt, úgy fojtogat. És néha meg alig látom a billentyűzetet de akkor is muszáj leírni, mert így legalább kijön. És a fű is zöld, de tudjuk, mi a komplementer színe és az végestelen végig ott van alatta.

Ne haragudjatok.
És most már érzem, hogy nem véletlenül engedtek be ilyen nehezen, merthogy harcoltam már itt is, hát most kapom az orcámba rendesen képekkel, érzésekkel.
Mi lesz még itt, uramatyám.
Bocsánat, bocsánat, bocsánat...

Auckland


Első körben a repülőn kiosztanak egy papírt, amit full ki kell tölteni, de olyan szinten, hogy melyik járattal jöttél és melyik ülésen ültél, de a nagyja arra vonatkozik, hogy hoztál-e ennivalót, tollat, fát vagy egyéb biohazard cuccost, meg hogy mi is a jöveteled célja, meg hogy merre jártál az utóbbi évben külföldön, ja még olyan kérdés is volt, hogy az utóbbi 30 napban jártál-e olyan helyen, ahol növényeket termesztenek vagy állatokat tenyésztenek, vagy kerültél-e vmilyen vadállat közelébe, és valahol ez rendben is van, mert hogy ez mekkora kockázat, nem az én dolgom eldönteni. Ahogy battyogunk leszállás után, több helyen feltűnik a folyosón egy-egy utolsó aztán meg még utolsóbb felszólítás, hogy "valld be, vagy dobd ki, különben minimum 400$ vagy börtön", ahol a maradék kaják nyilván azonnal a purgatóriumba kerülnek. Ki se mertem nyitni egyiket se, nehogy valami ördögfattya kiugorjon.

Aztán jön az első sorbaállás az útlevéllel meg ezzel a papírral, na már ott jött a többi kérdés, hogy akkor pontosan hova is megyek meg meddig, meg kikkel találkozom, itt már elkérték a repjegyet is, láthatták, hogy meddig akarok maradni, meg hogy le is van foglalva a visszaút, bár azt nem láttam, hogy ezt másoktól is kérték volna, pedig volt mindenféle náció. Persze már megint egyedül játszom a szabadságharcost, éljen.

A zsákom persze már rég leszedve a szalagról, teteje megszaggatva, szimatoló kis beagle-szerű kutyás emberkék többfelé, nagyon aranyosak, persze simizni tilos Őket, komoly munkát végeznek. Na ők az egyetlenek, akik nem állítanak meg, gondolom, ez a rész már megvolt.

Következő hivatalnok már csak kettőt kérdez és firkálja is a négyes számot a bevándorlós papírra, szépen be is karikázza, ha jól sejtem, ez a legmagasabb kockázat, de jó lenne, ha valaki majd felvilágosítana. Nyilván a fejem is gyanús, nem is hoztam semmit, mindenhova nemleges választ ikszeltem, szállásom sincs, kicsi is a csomag ennyi időre, mit akarok én egyáltalán.

Újabb ember szokásos kérdésekkel, de legalább nem vacakol sokat, prüntyög a számítógépen, hümmög némileg de nemsokára zavar a hentespulthoz.

Érkezik a boncolómester, megkér, hogy üljek le és húzzam el a széket a pulttól legalább karnyújtásnyira, nyilván nehogy oda tudjak nyúlni valamihez hipp-hopp, mielőtt Ő odaérne, persze értem, hogy ez az Ő védelmére van, de azért kezd kellemetlen lenni. Még jó, hogy nem terít oda egy kendőt hogy üljek rá a kezemre, mint egykor az NDK-ban, de azért eszembe jut a Mások élete c. film és nagyon nem örülök. Szemmel láthatóan zavarja, hogy nem értek meg mindent, főleg, hogy megkérem, hogy ne beszéljen túl gyorsan, ha lehet, ráadásul a bal fülem még mindig be van dugulva, hát fülelek a másikkal ezerrel. Megkérdezi ugyanazokat még egyszer, de most már olyanokat is, hogy mit és hol dolgozom otthon, közben pakolja a kiszsákot kifelé, mindent megnéz, megtapogat, nem talál semmit, folyamatosan kérdezget és jegyzetel. Aztán sorra kerül a nagy is, szépen felvágja a fóliát is. Minden kikerül az asztalra, mit hoztam, miért hoztam, kivel találkozom immár név szerint, de olyan ideges vagyok, hogy csak egyvalaki jut eszembe, azért megemlítem, hogy bekapcsolhatjuk a laptopot és megnézheti a levelezést, de inkább az érdekli, ki Ő, mi Ő, hány éves, mit csinál, hogy találkoztunk, miért, mikor jön ide, ésatöbbi. Szegény Kriszti, azért remélem, beengedik. Ó és basszákmeg látom, hogy az egyik doboz szarrá törve. Reménykedem, hogy nem az, amelyikben az objektív volt, mert akkor kész, cafatokra tépek mindenkit, amíg le nem lőnek. Mázlijuk van.

Amúgy pont ettől tartottam. Látják, hogy jól be van fóliázva és így azt gondolják, mindent kibír? Vagy egy tonna légkakalapácsnak kellett rázuhannia vagy átgurították rajta a repülőgépet vagy mi a kurvaélet, hogy így lezúzták szegényt. Ha meg nincs becsomagolva, talán jobban vigyáznak rá?
Elővesz vmi csodacetlit és végigsepregeti vele a zsákokat kívül-belül, záporoznak a kérdések, hoztam-e gyógyszert, alkoholt netán drogot, válaszolok és már várom a következő adekvát kérdést, hogy na és mikor használtam ilyesmiket utoljára, ami persze érkezik is. Nem tudom, hogy nézek rá, de sejtem. Pedig próbálom visszafogni magam és közben zengetem az ááááá-t, amikor épp elviszi a cetlit a varázsgéphez, vagy más miatt nincs az asztal túloldalán, mint pl. azért, hogy elvigye a laptopot és a hálózsákot(!) átvilágítani. Ekkor már elég durván átkozódik a jobb agyféltekém, a másik ugyan tolja a mantrákat masszívan (én meg ugye kínlódom középen :), de még nem tudni, ki kerül ki győztesen.

Na végre megtalálja az ócska szandált és mutatja diadalittasan, hogy ez bizony koszos. Dirty. Mondom, ne vicceljen, több, mint egy éve használtam utoljára, de nyugodtan semmisítse meg (dispose in fire), ha akarja. Hát az nem úgy van, inkább hoz egy újabb szakembert, akin ugyan szintén gumikesztyű van, de még azzal sem mer hozzányúlni, valami varázspálcát használ inkább, nyilván azon is van érzékelő és persze jön a kérdés, hol használtam. Hol bazmeg, a seggemet kotortam vele nyilván, de legközelebb a Ti fejeteket verem vele szét. Na mindegy, megemlítem Horvátországot meg otthont, ettől kicsit megnyugszanak. Azért még maradt kérdés a tarsolyban, mint hogy hordok-e piercinget és akkor miért nem, de könyörgöm, ott a kezében az a kurva e-ticket, szerinte a másik két reptéren nem kellett átmennem összesen vagy három kapun meg motozáson? Hát ezzel a fejjel nem leszek merénylő vagy futár, az már biztos, még jó, hogy nem is szeretnék.

A többi merő formalitás, összepakolni persze nekem kell, kövessem szépen és elvezet a kijárathoz, közben azért elmegyünk néhány csúf special security staff feliratú ajtó mellett és látom ám, figyel nagyon, melyiknél rezzenek össze, de rohadjál meg, ezt az örömöt tőlem ugyan nem kapod meg. A végén otthagy az exit feliratnál egy enjoy your holiday-jel. Ezek után?

Kimászok Auckland szabad repterére és egy meeting pointnál lerogyok cuccostul és próbálok lenyugoni. Fél12, tehát alig 2 és fél órán keresztül vigyáztak rám kedvesen, hát jó, kapnak a további sikeres munkájukhoz némi nadis támogatást cserébe. Mit is írtak Katjáék? Meg is van, fél2-2 között legyek a reptéren, ám legyen, addig elücsörgök, időnként bebóbiskolok, figyelem az embereket, de semmi izgalmas, olyanok mint otthon, egy részük ugyan szokatlan rassz, de ez is csak külsőség. Egy picit felébredek, keresek egy konnektort, hátha tudom használni a laptopot, itt biztos van WiFi, mint Koreában, csak hát ugye ott sikerült majdnem teljesen lemeríteni az aksit, sebaj, tanultunk ebből is, be lehet rakni mellé a tápot és lehet használni a falicsatlakozókat bárhol nyugodtan. Na ja, kivéve itt, baszik működni, hiába kapcsolgatom. Telik az idő, mindjárt f2, mocorog az érzés, hogy bizony már megint félreértettem valamit, nem jönnek, illetve jönnek, csak nem ma, merthogy a tanfolyam ugye csak hétfőn kezdődik.

Laptop elő, kicsit ráolvasok, hogy legyen benne elég szufla, nézzük csak, mit írt Katja, aszongya: "Thank you for sending me your travel plans, so I can finally get the drivers informed of the pick-up situation. Since you will be arriving a couple of days before, this will give you plenty of time to adjust and get over jetlag etc. so you just need to turn up at the Airport Arrival Hall around 1:30 pm and 2 pm." Mondjuk ezt már augusztusban is megírta, csak akkor egyértelmű volt, hogy ez 15-ére vonatkozik, itt viszont először megkérdezte, hogy pontosan mikor is érkezem, és arra jött EZ a válasz, hát nem tök egyértelmű, hogy ez az érkezés napjára vonatkozik? Hát nem. :) Na mindegy, még gyorsan felírok magamnak pár címet és telefonszámot, és kapcsolom is ki, hátha még jól jön.Hajni is megadta a számát, Ő már amúgy is itt van Aucklandban, meg írta is, hogy nyugodtan hívjam, ha befutottam, találkozzunk, akármi. Hívom is, naná, hogy ki van kapcsolva. :) Érzem, hogy valami nem oké, elég fura a szám formátuma, de azért próbálom többször is, sikertelenül, sebaj, azért nem adom fel olyan könnyen.

Hívom a Marae-t, ahol a szállásunk lészen. Ám ha már ez szóba került, akkor előbb mesélek egy picit.
Aotearoa (ez Új-Zéland Maori nyelven) területén minden törzsnek és altörzsnek van Marae-ja. Egy Marae egyszerre többminden. Egy Maori számára a Marae a "Valahová Tartozni" helye. Egy különleges hely a törzs ősei számára. Egy hely, ahol lehetnek és ahol büszkék lehetnek arra, kik is ők. És egy hely ahol megbeszélhetnek és megvitathatnak dolgokat. Máskor a szomorúság helye, például temetéskor. Megint máskor hely a tanulásra (mint pl. nekünk is) vagy az olyan ünnepekre, mint születésnap és házasságkötés, vagy akár olyan, mint nálunk a templom.
Többféle formájú és jelentésű van.
Általában van egy Tupuna Whare (Ősök Háza), ahol Tangata Whenua (helyi emberek) és Manuwhiri (vendégek) találkozhatnak egymással, megosztják egymással az étküket, és tradíció szerint együtt alszanak, jelezvén a békés szándékot. Ez az épület a legfontosabb. Az ország legtöbb területén a Tupuna Whare-n kívüli rész szent, a Whaikorero (beszéd) helye, ahol hagyomány szerint csak a férfiak beszélhetnek.
Aztán lehet még olyan is, hogy Whare Kai (Étkezések Háza) hatalmas konyhával és ebédlővel, ahol akár 250 embert is elláthatnak, és az egész körül lehetnek más épületek is, más találkozási célokra vagy a Kohangareo (óvoda) vagy külön tanulóépület és általában a közelben van egy Urupa, ami inkább az Ősök Temetkezési Helye, vagy ritkán templom.
Többnyire lapos, díszítetlen épületek, ám ez utóbbi sallangmentesség inkább a kereszténység számlájára írható és manapság kezdenek visszatérni a hagyományos gazdag díszítéshez és faragáshoz. És véletlenül sem múzeum vagy turistalátványosság, hogy fotózni lehessen, belülről pláne nem. Nagyjából ezeket írta Katja, illetve még sok mást is, de egyrészt megint fogy az idő, és különben is, akkor miről mesélek majd otthon? :)

Szóval hívom a Marae-t, és ugye hogy nem veszik fel, de csöngetek türelmesen, majd csak meghallja a faluban valaki. És lőn.
Kedves női hanggal beszélek, keresem Hemit vagy Katját, mire elég döbbent csönd van a túlsó végen, azért biztos, ami biztos rákérdez többször is én meg megpróbálom elmagyarázni, kik is Ők, és meg is érti, aminek felettébb örülök. Annak már kevésbé, hogy szerinte még csak hasonló nevű ember sincs a környéken.
Hát legyen így, akkor dolgozzunk a körülményekkel ugyebár. Gyorsan kerítek vmi szállást, lényeg, hogy legyen internet. Megtudom, hogy a reptérről kisbuszok mennek szerteszét a városba, majd valamelyik elvisz, várnak, hurrá. Ahogy megyek kifelé, az egyik sofőr rögtön szemez, ám legyen. Kérdezi, hova, mondom YMCA, persze, szálljak csak be, már indul is, épp én vagyok az utolsó, akire várt (hahaha), de tényleg, az utastérbe be sem férek, de az anyósülés teljesen megfelel. Már rakja is a csomagot az utánfutóra, de mondom, hogy ácsi, mennyi lesz egyáltalán. Aszongya, 35$, nézek rá nagyon furán, hogy azért az durva és különben sem váltottam még, de mondja, hogy nem probléma, megoldjuk. Ó, hát persze, indiai a lelkem, köszöntöm is a nyelvén illendően, vigyorgunk is hozzá. Végre egy emberforma valaki, akivel beszélni is lehet, alkudni meg kötelező, már majdnem Nepálban érzem magam vagy a Lehel-piacon, köszi anyu! :)

Naná, hogy elindulok a sofőrülés felé (ha valaki még nem tudná, itt baloldali a közlekedés), de nem lepődik meg, legalább lejön Neki is, hogy nem brit alattvalóval hozta össze a sors, beszédbe is elegyedünk, közben szép lassan pakolja ki az utasokat, kit itt, kit ott, kiderül, hogy ez itt így működik, bemondod, melyik szállásra mész és tényleg odavisz. Ugyan még csak először vagyok itt, de feltűnik, hogy körbe megy, mintha meg akarná mutatni a városnak legalább egy részét, és tényleg, engem hagyott utoljára. Nagyon jólesik végre egy kis törődés, meg is köszönöm a sightseeing-et, még utoljára megkérdem, hogy mennyi is az annyi, aztán megállapodunk 20 dolcsiban. Látjátok, erről beszélek.YMCA. Egy lepukkant, de legalább tisztának tűnő szoba, ágy, asztal, szék, hűtő, szekrény, lámpa. Mosdó, konyha, WC közös, és ez rendben is van, hiszen olcsó szállást kerestem, no de azért 52$ kurvára nem az. És tudjátok, a szálláskönyvben ott volt, hogy WiFi, azért is döntöttem emellett, de az persze hogy nem, hogy azért külön kell fizetni, és akkor ne robbanjak fel már megint, és nem a szaros 3$ 200Mb miatt, hanem miért nem lehet ezt odaírni, hogy a csóri turista tudja, mire számítson? Még szerencse, hogy a recepción a kártyaolvasó nem fogadja el a chipet, mert akkor itt maradok hétfőig, de már tudom, hogy így kizárt. Elmegyek pénzt váltani, közben készítek egy képet a híres tornyukról, megosztom Veletek is.


Még írok egy levelet Katjának, rákérdezvén, hogy is van ez akkor, meg Hajninak a valódi telefonszáma végett, oszt ennyi.
Végre valami vízszintes, nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára, még fülembe dugom ChNN-t és viszlát nagyvilág, de azért még messze vagyok attól, hogy nyugodtan aludjak, de nem is gond, majd írogatok tovább, ha felébredek.
Ölelek Mindenkit.

2010. november 12., péntek

Úton

Párizsból lótúrót sem lehetett látni, pedig az Eiffel-torony nyilván ki volt világítva. Mondjuk nem is az ablaknál ültem. Viszont gyönyörűséges naplementét kaptunk, köszönjük szépen. Hogy ez a CDG mekkora, őrület. Talán még a Torontóinál is nagyobb, pedig azt is bővítik egyfolytában. Arról nem is beszélve, hogy leszállás után átgurultunk legalább két autópálya fölött (nagyon vicces), meg hogy a terminálok között automatikus kis vonatok suhannak. Rögtön ki is próbáltam, merthogy a 2E-re volt kiírva az indulás a kártya szerint, mi meg a 2D-re futottunk be. Körülnéztem és láttam, hogy közvetlen mellette ott a 2E, hurrá. Csakhogy ott nem volt senki. Kerestem infót meg táblát és akkor láttam, hogy Seoul terminal 1, gondoltam, biztos áttették, ráadásul úgy megörültem, hogy legalább van némi támpont, hogy fel sem tűnt, hogy nem 20.35-kor indul, hanem 10 perccel hamarabb, így elmentem megkeresni. Hamar meg is találtam, szerencsére nem kellett sokat sorba állni, mondjuk gyanús volt, hogy nem Korean Air, hanem vmi Asian akármi, de gondoltam hátha. Naná, hogy nem az volt, vonatozhattam vissza. Így derült ki, hogy van egy 2E leszállásnál és egy másik 2E felszállásnál. Hogy stílszerű legyek, Ils sont fous, ces français. :) A többi már simán ment.

Párizs-Incheon. Nem Seoul, külön város. Hála az égnek, ki tudja, a Seoul-i mekkora lehet, Párizs után csak reménykedni tudtam, hogy itt sikerül nem eltévedni. És érdekes módon itt teljesen logikus és feliratozott minden, sima ügy. Az út maga könnyed 11 óra, megnéztem a Grut (nagyon kedves, tényleg) meg az Eredetet, bár ez utóbbit inkább átaludtam, meg a Toy Story 3-at már csak félig, sebaj, Korean Air-rel megyünk tovább, majd csak meglesz ott is. :) Az út finom körívben Moszkva-Mongólia-Kína (itt nem kevés turbulenciával) felé vezet, Észak-Koreát gondosan elkerülve a végén, érthető módon. Ez itten a kilátás.

Elég szmötyis az idő, késtünk is a felszállással, gondolom, részben emiatt, ugyan itt még nem látszik, de utána ránk szakadt az ég. :) Még szerencse, hogy nincs több transzfer.
Incheon-Auckland. Azt hittem, kicsit izgalmasabb lesz, de úgy tűnik, ezek a sárga fiúk nem ijednek meg egy kis monszuntól. Hozzá vannak szokva nyilván. Érzésre meg hangra olyan volt, mintha a gép alja felszállásnál picit hozzáért volna a kifutóhoz, ami nem is csoda, ahogy néztem a kiírást, 160-200 km/h-s szembeszéllel küzdöttek a pilóták, de megoldották. Aztán már csak némi turbulencia és újabb 11 óra. Nyertem, Toy Story 3 megvan. A végét megkönnyeztem, franc tudja, mi került a gép légkondijába... Aztán alvás, olvasás, kicsit kockáztam is, csak hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból (köszi Bence), néztem egy kis Shreket is és már fel is kelt a nap, itt Új-Kaledónia fölött. Talán láttok némi kék foltot középtájt, el lehet képzelni, a valóságban milyen.


Ezek pedig már Új-Zéland partjai, szintén középtájt a felhők alatt,


Cook kapitány is ezt a részt látta vajon először?
Ez meg itt Auckland leszálláskor.

Egyik landolásnál sem tapsolt senki rajtam kívül, vagy ez itt nem szokás? Pedig Malév-gép volt az első.
Amúgy még Párizs felé kb. a Szív-4-nél megjelent egy ugyanolyan pötty, mint a múltkor a homlokom közepén, viszketett is, de már csak piros. Ez van.