A harmadik hossz

Hétfő

Reggel ébredek, "despite all of this I love you", mondogatom magamnak, mintha matráznék, és akkor is jó nap lesz, ha a fene fenét eszik. Gavin érkezik, kap egy kis reggelit, szimpi.

Délelőtt tánc saját tempóban és a family issue-n a fókusz, néha nem érzem a kezem, amúgy semmi különös. Jön Hemi, mesél Richardról, az egyik lengyel trénerről, aki hat évet töltött egy lyukban egy Gulagban, a többiek etették, hogy egyáltalán életben maradhasson, és most gyógyít. Táncolni ugyan nem tud, de nem is ez a lényeg. És én meg merek itt nyafogni, hogy így meg úgy nem találom a helyem. És a family issue-val kapcsolatban kitöltött papírokat is előveszi, pár embert kiemel, naná, hogy engem is, mint negatív példát. "Stay what you are" mondja, és tudom, hogy ki akar mozdítani, de kicsit bántónak érzem. Elengedem az érzést, mert tudom, hogy van, aki nálam is kevesebbet írt. Aztán Albatros, kapcsolgatás a férfi és a női oldal között, végül köszönet-Kotuku Katjának, hogy intézett buszt a holnapi kiránduláshoz.

Ebéd előtt senki nincs a Marae-ban, előveszem a nadis dolgokat, olvasgatok, odaül Lina, kérdezi, mivel foglalatoskodom, kicsit beszélgetünk. Ebéd után mosogatunk, takarítunk, közben Kristina odajön, hogy szeretne velem beszélni, persze, menjünk, mi újság. Beszéljünk a tegnapról. Hűha, gondolom, "miért, mi történt"? És elmondja, hogy előtte mindkét nap mekkora fájdalmai voltak és most csak egy jóleső masszázst akart és ettől megint sírhatnékom támad, hogy miért nem hittem az érzéseimnek. Megkérdezi, hogy az Ő munkája milyen volt, felidézem, azután másra terelődik a szó, otthon, család, gyerekek, de szinte csak én mesélek. Végén odajön Lina megint, hogy beszéljünk. Mi van ma, gyóntatónap? :) Kérdés megint, milyen volt a tegnapelőtt, mi történt. Még bele sem melegszünk, jön Katja, visszaadja a papírt, ez kevés. Mondom, mi történt, hogy leírtam a lényeget, aztán elaludtam, és azt hittem, be kell adni délután, hát ez van. Sebaj, folytassam, de ízibe, mert mindjárt félnégy és kelleni fog. Akkor miért most szól? Sietek vissza a szállásra, akkor látom, hogy új papír van a hirdetőtáblán, miszerint:

1. Read the paper on TOUCH and then ask the people you have massaged till now how they experienced your touch.

2. Write down (in your notebook) what feedback you got from the ones you have worked on.

A) What was good about your touch and WHY?

B) What would be improved about your touch and WHY?

Szóval ezért ez a nagy érdeklődés. De most erre amúgy sincs idő, lássuk azt az issue-t, jönnek a gondolatok sorra, de lejár az idő. Annával kerülök össze. Mindenki kap még időt, hogy elolvassa a társáét és megbeszélje, akkor meg hova ez a nagy sietség? Átmegyünk, lefekszem, hagyom a légzésem és a testem, dolgozzon, ahogy jólesik, csak a lassan szokássá váló kis vibrálás. Megfordulok, jön Katja, itt-ott hozzám ér, fülembe súg néhány mondatot és meghalok. Átérzem, milyen egy levegőtlen ágyneműtartóban pisszenés nélkül, mert ezen múlik az élet, milyen az élet – már ha annak nevezhető – egy lágerben és jönnek a képek a mai Tibetről, görcsbe rándulok, zokogok. Katja suttog tovább arról, hogy gyógyítsam meg ezeket az emlékeket és ezen keresztül a nagyszülőket, de már majdnem verekszünk megint, mert bár azt sem tudom, hol van a keze, de le akarom tépni, rúgni magamról, hogy elég. És akkor azt mondja, hogy választhatok, meggyógyíthatok mindenkit, aki akkor és ma börtönben volt vagy van, és azonnal felvillan a szó: love. És csak motyogom Neki és magamnak, folyamatosan, mint valami mantrát, és kapom a tanítást, hogy ez is az, és Katja hozzáteszi, hogy igen, hogy szeressem magam és embertársaimat vagy valami efféle, és azonnal jön valahonnan, "and every sentient beings". Közben lassan csillapodom, már csak a könnyem ömlik csendben és megjelenik az "om mani padme hum" és csak mondom, mondom, mondom. Anna megdolgoztat, de legalább nem sikoltozik. Réka, tudom és köszönöm, hogy tanítottál erre a technikára, de a frontnál majdnem teljesen az oldalára kell fordítsam és kedves is meg segít is, de hát...

Pakolás közben Hemi tesz be egy CD-t. Megszólal Elvistől az Unchained Melody és Katja táncol Hemivel. Ég és föld megáll, én meg csak bámulok tátott szájjal, szívvel és minden érzékszervvel, amit csak meg tudok nyitni és igen, ezért is jöttem, és hálát adok mindennek és mindenkinek, hogy itt lehetek, hogy ezt átélhetem és átérezhetem. Minden rendben van, nyilván vannak köztük is ellentétek, meg ki nem mondott történetek, hiszen emberek vagyunk, de ebben a táncban benne van mindez. "Lássatok a szememmel, halljatok a fülemmel és érezzetek a szívemmel" mondom sokadszorra és érzem, hogy többen veszitek az adást és reménykedem, hogy nem csak képzelődöm.

Kedd

Hajnalban erekció, szenvedés, rángatózás. Valamiféle energia? Légzésre koncentrálok, gyűjtöm, elengedem, gyűjtöm, kiengedem, nem javul. "Itt vagyok, vigyen, aki akar", de semmi nem változik. Kínlódás. Mi ez az egész? Honnan? Ki? Miért? Elegem van! Különben is, csak a fejemben van ez az egész, és csak pisilnem kell, erre lelohad. Megnézem az órát, 1/4 2. Kimegyek, könnyítek magamon. Nem értem. Valahogy elalszom.

A kirándulás napja. Két hajóval megyünk, elég borús az idő, de a víz szinte teljesen tükörsima.

És olyan szinten leszek tengeribeteg, hogy ihaj, pedig még életemben sosem. Tanításképp végre átérzem, Angi miket kínlódhatott, köszönöm. Másrészt betudom a fülemnek, aminek az állapota változatlan a kezdetek óta. Viccelődés tárgya is lett már jónéhányszor. :) Horgászunk. Ki bottal, ki azzal, amije van.

Mármint a többiek, én köszönöm, inkább nem. Kapaszkodom minden kezem ügyébe eső szilárd tárgyba, és közben tűnődöm. Jönnek a delfinek! Életemben először itt vannak, hát, kicsit messzebb, mint karnyújtásnyira, nekem meg felfelé kell nézzek, hogy ne ájuljak el. A magasztos érzés is kimarad valahogy. Aztán csak eltelik a délelőtt, megállunk egy kis öbölben, lehet csobbanni.

Megyek is, és a kellemesen hideg víz helyrerak és, lássatok csodát, a sós víz bejut a fülem mélyére is, és elkezdi pucolni. Még messze nem az igazi, de egy pillanatra kitisztul, hetek óta először, utána bedugul megint, de ezt akkor is jó jelnek veszem. Rázogatom, szeretgetem, csipizem, végre el is hiszem, hogy rendbe jön, és ettől kezdve javul is folyamatosan. Reggelente még többször bedugul, de amúgy üzemel, ahogy szokott. Köszönöm. Ebédre befut a csapat másik fele, eszünk, hajót cserélünk, elhajózunk a legészakibb csücsökig aztán vissza.

 Egy hajóorrnyival hamarabb érünk vissza, már messziről boldogan integetnek, őket is meglátogatták a delfinek, de még hogy. Együtt úsztak a hajóval, ugráltak, játszottak.

Sárgulok? Á, éppen csak hogy. :) Próbálom átalakítani és velük együtt érezni, de csak lassan megy. Tanulságos nap.

 

Szerda

Reggel mindenki nagyon csendes, talán bágyadt is, dolgozik a tegnap. Tele vagyok fura csípésekkel, poloskára gyanakszom. Kicseréltük a matracokat ugye, most meg felébredt a melegre vagy mi. Jó lesz ügyelni.

Délelőtt tánc. Hemi "what's your dream" & "what's your passion" kérdésekkel zaklat minket és rájövök, hogy semmi. Valamit kitalálok. "Sharing." "Sharing what?" "Everything what I have." "What do you have?" "I think some knowledge..." Ha már "I think", az már nem passion. Fel akar állítani, farkasszemet nézünk, de nem. Hiába no, jó tanárnénim volt... Mondjuk az más tészta, mire fel ez a nagy ellenkezés...

Délutánra nem választok partnert, legyen, ahogy lesz. Látom, hallom, ahogy Radu partnert keres az asztalok között, kiderül, hogy már csak ketten maradtunk, akkor Ő inkább csak megfigyelő akar lenni. Rettentő dühös leszek, bár ezt akkor nem így érzem, inkább valami kirekesztettség-érzés, megkérdezem Katját, muszáj-e bent maradni, én már voltam amúgy is, de érzi Ő is, hogy valami nagyon nem stimmel. Menjünk ki, beszéljük meg ott, ne zavarjuk a munkát. Nem vagyunk egy hullámhosszon. Mond valamit, én is mondok valamit, és ugyanarról beszélünk, de valahogy mégiscsak el egymás mellett. Azt érzem, hogy tegnap óta mintha nem is az a csapat lenne és ide már nem is kellek. Az egyik felem tudja jól, hogy ez vadbaromság, bár a buszon visszafelé lehetett érezni, hogy nyűgös a társaság egy része (vissza a tehenek közé), de a másik fele legszívesebben összepakolna és húzna a búsba, közben Katja győzköd, hogy menjek fel a dombra gondolkodni, mert most nagyon rossz irányba mennek a dolgok. Ahogy írom tisztább fejjel, az az érzésem támad, hogy neki már nem sok köze van az első világhoz, engem meg még ideköt sok minden, ezért nem is értem, miket mond. És ez nem csak erre a rövidke beszélgetésre vonatkozik, hanem általánosságban. Hallom a szavakat (most már tisztán, sztereó inputtal ugye :), értem is a jelentésüket, de nem áll össze sokszor, mit is akar mondani. Tudom, nem minden tanítás lesz rögtön érthető, van, amihez egy (vagy több) élet sem elég, szóval türelem. Amiből most épp kevéske van, inkább elő a laptop, felrakom rá a képeket, dühöngök tovább, mert egyik sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, előveszem a netet is - csak hogy kitöröljem a felesleges leveleket -, de nincs vétel, csessze meg. Hemi beslattyog, ugyan rám se néz, de érzem a figyelmét meg azt is, hogy meg kéne szólalni, de még várok. Felvesz egy félkész Wakát, kimegy az étkezőhöz, na akkor itt az idő, utána, leülök vele szemben. Csend. "Kérdezhetek?" Dolgozik. Csend. Tud időzíteni, naná. "Mondjad, egyszerre több dologra is tudok figyelni." Vitatkozhatnékom támad, de inkább most én csend. Aztán: "what's wrong with me"? Nehezen buggyannak ki a szavak ám. "Tudom, nincsenek jó meg rossz történések, de akkor most miért érzem magam egyedül megint, nem ezért jöttem ide." És ezzel megnyitok egy ajtót, ami kitárul és be is lépek és akkor végre leteszi a Wakát és a teljes figyelmünk csak egymáson és beszélgetünk. Szóval már megint más vagyok, mint a többiek és ettől félnek. Persze ez csak félig igaz, mert nem is vagyok más, mindenki azért jött, hogy tanuljon, tisztuljon, és válaszokat kapjon a kérdéseire. Ott van Radu, akire kívülről hasonlítok, Edi, aki TCM-mel is gyógyít vagy Lina, aki reggelente meditál és már járt Nepálban és legalább annyira buddhista, mint én, és mégis. A lényeg, hogy tapasztalatai szerint eddig mindenkinek, akinek erős kapcsolata van a keleti filozófiákkal, problémát, illetve konfrontációt okoz a Ma-URI. Passzív-aktív. Beszélgetünk vagy félórát, jönnek a remegések, jó jel, megnyugszom. Kérdezi, szoktam-e pukizni az asztalon. "Hát..., előfordul, naná. Ha hozzám jön valaki masszázsra, pláne, ha először, biztos megemlítem (ha nem felejtem el), hogy csak nyugodtan, mert természetes része az ellazulásnak." "Na holnap lesz néhány kérdésem a többiekhez, rendben?" "Rendben." Érdekes nap lesz. Megköszöni a beszélgetést, visszamegyek, elpakolom a laptopot és elmegyek Namkhafáért. Amikor visszatérek, Hemi halat pucol és három helyi gyerkőccel beszélget, csatlakozom, örömmel fogadnak, beszélgetünk, kérdezősködünk egymás országáról, meg nyelvéről, nyitottak, aranyosak, nevetünk sokat. Mikor haza mennek, megkérdem Hemit, hogy is van ez, hogy ezek a gyerekek nem félnek tőlem? Még hozzáteszem, hogy persze, hiszen maori gyerekek, bátrak, nem félnek semmitől, még tőlem sem és összenevetünk és boldogság. Végre eldöntöm, hogy nem érdekel, otthon mi történik, elküldöm a szeretetcsomagjaimat, ahogy eddig is, de abból az aggódós "mi történhet most épp Veletek"-ből, ami őszintén szólva többször is elővett az elmúlt héten, köszönöm szépen, nem kérek.

Minden rendben van, ahogy van.

Este vadzsradal, eszembe jutnak Oogway Mester halhatatlan szavai: Your mind is like this water, my friend. When it is agitated, it becomes dificult to see. But if you allow it to settle, the answer becomes clear.

Csütörtök

Hajnalban iszonyat csípésre ébredek, kis híján felugrom fekvő helyzetből, villanyt nem gyújthatok, a sötétben keresgélek, de esélytelen. Beburkolózom a hálózsákba, kérek magamra egy kis zöldet, kicsit még mocorgok, aztán alszom reggelig.

A délelőtt Hemivel és Katinával telik, szokás szerint. Hemi beteszi az ABBÁtól a Fernando c. számot, és magyaráz, hogy ez a passion. (Segítségképp: If I had to do the same again I would, lálálá.) Felkönyökölök és nézek rá erősen, merthogy nekem ez azt jelenti inkább, hogy már megint nem tanultam meg a leckét és járhatom újra ugyanazt az osztályt, de úgy tűnik, magával van elfoglalva, magamtól meg nem akaródzik megszólalni. (Jól van, tudom, csend legyen ott hátul! :) Nagyon belelendül a mesélésbe, nem akarom megzavarni. Tudom, jó kifogás. A session végére hagyja a slusszpoént. Azzal kezdi, hogy tegnap megkerestem egyrészt a loneliness issue-val, ami ugyan az én feladatom, és ez rendben is van. Másrészt viszont keményen leteremti az egész társaságot, hogy képzelik. Merthogy többen panaszkodtak, hogy bűzlök, ezért legutóbb odajött az asztalhoz, amin feküdtem és végigszagolt. (Csak most áll össze a kép, tehát innen van az öreg indián szöveg, pedig ott csupa jóindulatnak éreztem, ahogy most is. Hmhm.) És vagy az Ő orra öreg és beteg, vagy egyeseké túl érzékeny, mert semmi büdöset nem talált. Ezt bizonyítandó felállít és beledugja az orrát mindkét hónaljamba aztán még a gatyámba is, és kijelenti, hogy márpedig ez rendben van. És különben is: A) Ha majd egy páciens bejön valamelyikőtökhöz, elzavarjátok, csak mert nem tetszik a szaga? Miféle etika ez? És B) Vegyük tudomásul, hogy pont az az ember, akivel a legkevésbé szívesen dolgoznánk, bizony pont azzal kéne leginkább, hogy megnyomkodjon bizonyos gombokat. Még elmeséli egy esetét okulásképpen. Hogy felhívta egy barátja, hogy tud valakit, akinek szüksége van egy mennyei masszázsra. Be is vállalta, és megjelent nála egy AIDS-es beteg váladékozó fekélyes bőrrel és hogy ebben azért van kihívás, és kontrasztként hozzátette, hogy Ő, mármint Hemi, pár nappal az eset előtt volt fogorvosnál, aki maszkban és kesztyűben kezelte meg. Szóval kapjuk össze magunkat. Ahogy összepakoljuk a matracokat, Edi már jön is, és kérdezi a délutánt, részemről ok. Ahogy Vidával beszélgetünk, megkapom a felismerést. Rájövök, hogy dolgozni akartam tegnap délután és dühös voltam, hogy nem hagyták, illetve, hogy hagytam magam. Már megint reaktív voltam, és nem aktív, márpedig ez a hely ezt a habitust nem díjazza.

Fekszem hason, gyakorlom a teljes légzést, jönnek a gyógyító hangok, ahogy Edi dolgozik a különböző területeken. Viszont azt érzem, hogy már megint erőszakkal dolgozik. (Force vs Power) Gondolat: "I won't fight with idiots. A nagy Tai Chi-mester – aki szünetekben oktatja a többieket, hogyan használják a támadó erejét és lendületét -, erőszakol?" És muszáj nevetnem. Jön Hemi is és Ő is nyomkod és bökdös, és minél jobban erőlködnek immár két oldalról, annál jobban lazulok el és simulok bele az asztalba. Hemi többször jön-megy és visszatér, néha be is szól, hogy harcoljak, meg ne bújjak el a békés Buddha-álarc mögé, de csak mosolygok. Fordulás után a fronton Edi végre kezd csitulni, de Hemi folytatja a csatát, már röhögőgörcsöt kapok, rám jön a köhögés is, akkor végre elkap a torkomnál valami furát. Kihörgöm-köhögöm és végre békén hagynak és ahogy Edi lemegy a lábamhoz, megszáll az ihlet és megcsinálom magamon a Szélkapu-nyitást. A hatás elementáris. Már ahogy elkezdem, az első két érintés után valami ellöki a kezemet, aztán többször is, de nem hagyom, megyek tovább, érzem, ahogy ívbe feszül a hátam és nem is találja mindig a helyét az ágyon, de a kezem már fixen a helyén, és jönnek az oldódások sorra, majd szép lassan elsimul minden. Helyet cserélünk, Edin kevés dolog történik a felszínen, pedig egyszer Hemi is jön segíteni, hiába, sokat tanult pszichológus a lelkem, Ő csak tudja. A visszajelzése pozitív, vacsora után még Kata is odaszól, hogy "hallom, milyen jól dolgoztál magadon is meg Edin is. Meglep, "örülök", mondom, magamban hozzáteszem, hogy nincs szükségem külső megerősítésre, de talán csak azért, mert ilyen történések után megint nagyon tiszta a "minden rendben"-érzés.

Este elkezdem készíteni a Namkhát, keresem a könyvet a laptopon, de csak a programot találom, hát akkor legyen így, olyan lesz, amilyennek lennie kell és pont.

 

  

Péntek

A délelőtt eseménytelen, ebéd után farigcsálom tovább a Namkhafát, Katja jön örömmel, hogy csatlakoztam a Waka-készítő csapathoz. Hűha, ebből botrány lesz, gondolom, de csak annyit mondok:

- Sorry, de nem egészen.

- Hát akkor mi?

- Namkha. Hallottál már róla?

- Nem, mi az?

- Egyfajta Kaitiaki.

- Honnan?

- Ha jól tudom, Tibetből.

Csalódott, de magamra hagy, bár látszik, hogy lenne még mondanivalója. Pár perc múlva visszajön, meséljek még. Meg is teszem. Mesélek a dzogchenről, rinpócséról, a Namkháról, arról, hogy mindig élvezettel néztem, ahogy készül, de sosem éreztem, hogy szükségem lenne rá, és igazán most sem érzem, de voltak ezzel kapcsolatos álmaim. Ekkor villan egyet a szeme, és most érzem először, hogy tudunk kapcsolódni. Hát folytatom azzal, hogy megkértem Nórit, hogy tanítson meg a fortélyára, és ugyan el is kezdtük, de sosem volt igazán időm, kedvem, vagy valami folyton közbejött, és nemhogy félkész nem lett, de kb. két vágás után abbamaradt, és akkor jött az álom, hogy nem is azon a földön és nem is abból a fából kell elkészíteni és hogy a mai napig nem tudom, hogyan, de biztos vagyok benne, hogy majd megmutatják azt is. Végül megemlítem a szerdai hangot, ami azt mondta, hogy itt az idő, és elindultam, és már messziről integetett az ág, hogy szeretne velem jönni. Katja megnyugszik, azért még biztatólag megjegyzi, hogy fogalma sincs, miért is vagyok itt, aminek örülök, mert akkor már ketten vagyunk legalább. :)

Délután megint Anna, kér néhány apróságot, amúgy nem történik semmi. Máshol se nagyon. Viszont elkészül a Namkhafa, a rúnák nagy része is, már csak az egyik szín hiányzik, még jó, hogy van iskola, óvoda a közelben, biztos van színes tolluk vagy ceruzájuk.

Estére Hemi kiakad a délutáni session miatt. Ez nem bodywork! Neveket nem említ, de hibáztatja magát is.

Szombat

Reggelinél kicsi Hajni megkérdez, van-e már párom délutánra, Nincs, jó lesz együtt, remek.

Délelőtt Hemi bekeményít. Katinával is, többek közt velem is. Táncolunk néhányat, de semmi nem elég jó, az utolsó Kotukura Katina kiválaszt valakit vezetőnek, de Hemi kiabál, szó sem lehet róla, másik zenét kér, beállítja Edit, majd Ő mutatja a helyes utat. Thump-thump, némi kiabálás után együtt mozdul a csapat, fizikai szinten még én is, de belül bizony nagyon nem óhajtom követni, Hemi már csak Velem ordibál szemtől szembe, hogy "végre mindenki együtt, kivéve Ádám"! És eszembe sem jut ellenkezni, sőt, magamban tisztelettel meghajlok előtte. Nagyon is jól látja, mi megy bennem végbe, és nyilván ki akar mozdítani. Még örülhetek is, hogy nem zen-elvonuláson vagyok, mert úgy fizikai szinten is jönne a csapás, így marad az érzelmi bambuszbot, de akkor sem érzem magam megszégyenítve, félreteszem a magánügyeimet és csatlakozom a csapathoz. A tánc végén Hemi elégedetten kiáltozik, ez igen, éreztétek ezt, éreztétek?! A lovak hangját, illatát is lehetett érezni, ahogy a nagy kán a mongol sereg élén vágtat és eltipor mindenkit, közben valamiért Katára néz és még nagyobb nyomatékkal kérdezi tőle ugyanezt. Kata egy picit küszködik az érzelmeivel, bólogat párat, de már patakzik a könnye, Hemi meg csak kiabál tovább a mongolokról és rólunk, hogy csak mi, magyarok tudtuk őket megállítani, na és ekkor nálam is elszakad a cérna és közbevágok, hogy ez baromság, senki nem tudta őket feltartóztatni, csak otthon meghalt a nagy kán és hazamentek, mert Batu indulni akart a választásokon. Közben mindketten lépünk egyet előre és már szemtől szemben állunk és sziszegi az arcomba, hogy na jó, de mi ez a baromság a tibeti kereszttel én meg vissza, hogy ugyanaz a hang mondta, amelyik azt is, hogy itt legyek. Ezeket a többiek meg sem hallják (bár jelen pillanatban fel sem tűnik, hogy bárki más is van a környéken kettőnkön kívül), csak azt érzik, hogy olyan szembeszállás van, ami még nem volt és lehet, mindjárt kitör egy vulkán a szoba közepén. Dermedt csöndben figyelik a fejleményeket, csak mi lihegünk egymásra, mint két dühös bika, akik közül, ha csak az egyikünk is mozdulna előre, abból biztos csattanás lenne, de még mindkettő kivár, hogy el lehet-e kerülni a harcot. Aztán egy utolsó fújtatással hátrább lépünk és látom a szemén, hogy ragyog az örömtől, és még elárulom Nektek, hogy az enyém is. Csodálatos tanítást kaptam, omdharedhare, köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Délutánra Hajni lába romlik, valami megcsípte, megfigyelő lesz, nekem meg marad Edi. Újabb tanítás, aminek azért nem örülök annyira, de állok elébe. A helyzet ugyanaz, illetve kicsit rosszabb, még nagyobb a nyomás, folyamatosan beszélek hozzá magyarul és semmi kedves nem jut az eszembe, de god damn it, ez nem bodywork! Illetve ez is az, de nem ezen a szinten! És Hemi is jön és piszkál közben - mintha a délelőtt nem lett volna elég bizonyíték -, még szerencse, hogy nem annyit, mint legutóbb. Teljes figyelmemet Edire fordítom és a kettőnk közti szeretetre: "no more war", és szép lassan lecsillapszik. Csupa boldogság ez a nap.

Este megbeszélés a következő három napról, kicsit más dolgokkal is fogunk foglalkozni, pl. meglátogatjuk végre a helyi iskolát, énekelni fogunk és mesejátékot előadni, tessék készülődni. És megdicsér a teljes mai napi munkámért, de elhárítom, nem érdekel. Örülök, hogy megtörtént és pont.

Éjfélkor felébredek, szállnak haza a szeretetcsomagok, később valami fura ugrálásokat érzek itt-ott a bőrömön, de nem találok semmit, biztos még a mai nap utórengései.

Vasárnap

Reggel hét körül a fürdőszobában anyuval "beszélgetek", örömkönnyek. Délelőtt csak egy rövid tánc és vezetek egy Albatrost és megnyílik egy átjáró, és nemhogy be merek lépni, hanem ezt nekem nyitották ki és jön utánam mindenki és suhanunk egyik világból a másikba, egyik oldalról a másikra és gyönyörűség. De ezt csak a végén olvasom ki a szemekből, Katináéból is, bár a kisördög megszólal, hogy na ezt bezzeg Hemi nem látta, de úgy seggbe rúgom, hogy elszáll. Aztán már csak egy gyors egyórás masszázs fér bele délig, bár a felét így is végigsírom, csupa szeretet mindenütt.

Délután eligazítás közben megint fura ugrálás és elkapom. Szóval mégiscsak bolha, bár Hemiék már megpróbálták kifüstölni a teret valami csúf irtószerrel. Viszont tegnap nem csípett. Nocsak, ennyire hat a szeretet erre a pici jószágra is vagy csak nem volt éhes? :) Tartom a két ujjam közt egész a megbeszélés végéig, aztán kiszaladok a legelőre és eldobom jó messzire. Nagyon nem is kell, ugrik magától, még jó, hogy nem felém, aminek talán a tehenek kevésbé fognak örülni, sorry. Aztán várunk a helyi népekre. Közhírré lett tétetve már több napja, hogy aki akar, jöjjön és próbálja ki, de csak lassacskán szállingóznak. Valahogy más az időhöz való viszonyuk is, mint odahaza. De azért jönnek, kipróbálják, pozitívak a visszajelzések, mindenki örül, nagy lakomát csapunk. Gavin és kis csapata rengeteg ajándékot hoz, köszönjük szépen. Megnyerem a "legrosszabb horgász" kitüntető rangot, ami azért lep meg, mert horgászbotot még csak a kezembe sem fogtam. Ja, így könnyű, nem igaz?