Elengedés

Hétfő

Délelőtt se tánc, se masszázs, helyette séta a kaurifákhoz. A közeli erdőben van néhány kiépített túraösvény, oda viszi el Hemi a csapatot, több menetben. A térkép szerint a Russel Forest esik legközelebb, de nem vagyok biztos benne, hogy ez a terület még hozzá tartozik, bár talán mindegy is. A feladat már-már a szokásos, menjünk, beszélgessünk az erdővel, leginkább a kaurifákkal, mi szél hozott mondsza erre, mi vajon a szíved terve, ésatöbbi. Az érzésem már-már a szokásos, miért is kell ennek ekkora feneket keríteni, még jó, hogy erről a túráról már tegnap kiderült, hogy lesz és volt időm gondolkodni magamon. Mire fel ez a "csak azért is" vagy "csak azért sem" dac? Hogy is mondta Popper? A különbség a belső szabadságban van? Ha szabadon azt gondolok, amit akarok, sőt azt is teszek, akkor minden rendben, elmúlhat a kényszer-érzés is, hát legyen így. Ráadásul mi vagyunk a héten a kajakészítő csapat, minket visz el elsőnek, mivel korábban is kéne visszaérjünk, nehogy éhen maradjon a társaság. Az első ösvényen gyorsan végigkocogok, aztán futás vissza a másikhoz, ám valami helyi fickó a sipítozó feleségével már beelőzött, ráadásul csak pár méterrel vannak előttem, lehet hallani. No de ez egy körséta, drága fiam, használd az eszed, és már meg is fordulok és elindulok a másik irányba, valahol félúton biztos találkozunk majd, de az kevésbé fog zavarni, mint ha mögöttük kéne bukdácsolni. Muhaha, még hogy nem azért jöttem, hogy egyedül legyek... Baktatok az ösvényen, jön az első felismerés, hogy azért is morcogok sokat eme séták miatt, mert úgy adják elő, mintha ez lenne az egyetlen hely a világon, ahol beszélgetni lehet a fákkal. Mintha lenéznék picurka otthonunkat, hogy ott ilyesmi lehetetlen. Mintha csak valami nagyvárosi ficsúr lennék, akinek a természettel való kapcsolata annyiból áll, hogy az autópályán 160-nal száguldva kilapítottam egy sünt. Mintha Pécsen nem lehetne ugyanezt. Kettőt lépsz és fent vagy a hegyen, az erdőben. Pesten (vagy máshol) is persze, csak ott nagyobbat kell lépni. Más az erdő? Nanáhogy. Itt kauri van, meg totara meg sok más fura nevű, otthon meg tölgy meg bükk, meg olyanok, amit az itteniek ki sem tudnak ejteni. Más a lépték? Igen. Más a szélesség meg a hosszúság? Na és? Mintha... És bruhaha, még hogy nincs önérzetem meg önbecsülésem. Mello írja, hogy tegyük fel, repülök valahol, és ugyan nem ismerem fel a környéket (vagy csak a piros vonalak nem látszanak a felhők miatt), bár már sejtem, hogy közeledünk hazafelé, és a pilóta egyszer csak bemondja, hogy épp most repültünk át a határon és már Magyarország felett vagyunk. Ekkor kinézek az ablakon és elönt valamiféle melegség, hogy hű, ez igen, milyen szép is az én hazám, meg a büszkeség, hogy ide tartozom és ömlengek magamban és akkor a pilóta megint csak megszólal, hogy bocsánat, de az egyik műszer kicsit megbolondult, és még nem is vagyunk ott, csak 10 perc múlva. Ettől ezek az érzések megváltoznak, másnak fogom látni azt a hegyet, amiről az előbb még azt gondoltam, hogy milyen szép, csak azért mert magyar? Mi ez, ha nem programozottság? Lehet szeretni a helyet, ahol születtem, ha belülről fakad, de kívülről ne várja el senki. Ezek az én érzéseim csupán, Hemiék egy szóval nem mondták, hogy ezt vagy azt kell érezzünk, mégis fura megint csak átélni valamit, amiről eddig csak olvastam. Pontosabban végre ráébredni, mi ez a szamárság, amit éreztem már máskor és máshol is, csak nem tudatosodott. És akkor muszáj kacagjak és leülök és a nap is épp odasüt (de nem csak oda) és szabadságot érzek, meg egységet. Ugyanazok a fák, ugyanaz a föld, ugyanazok az emberek. És érkezik sorra a többi felismerés is, mint amikor a Mikulás kinyitja a puttonyát és potyognak az ajándékok no meg a könnyeim is, köszönöm, köszönöm, köszönöm. Visszafelé sétálok már a bekötőúton, mikor a lányok utolérnek egy nyitott csomagterű truckkal, a sofőr nem kíméli a járgányt, száguld a lejtőkön, mi meg hátul széttárt karral vijjogunk, arcunk lobog, ahogy az már ilyenkor szokás. Így is csak éppen időben érünk vissza, kicsit még megkésve is, lassan akar készülni az ebéd, a többiek is befutnak sorra és reklamálnak, miért nincs még kész.

Délután Laurával kerülünk össze. Tegnap Lucasnál is mocorgott valami bennem – Istenem, az a kölök telisteli van szeretettel, reménykedem, hogy ragadt rám is belőle -, a ma délelőtti séta megint megnyitott egy ajtót, ez a délutáni session pedig... mit szépítsem, végigsírom. Nehéz megfogalmazni. Amikor magányosnak érzed magad és valaki bejön az ajtódon, és csak átkarol, és biztonságot érzel és hogy nem vagy egyedül. Amikor kihúznak a lábad alól egy szőnyeget és már majdnem hanyatt esel és ott terem egy puha meleg fotel, puff, babzsák (ízlés szerint) és finoman de határozottan bele is nyomnak, hogy ne szédülj már annyira. Amikor azt érzed, hogy nagyon ingoványos talajon kóborolsz és már térdig iszamos vagy és a nádasból előbukkan egy csónak és beemelnek és elringat. Amikor azt érzed, hogy minden gyökeredet elvágták és akkor kiderül, hogy van még egy szál a fejed tetején, egy olyan kapcsolódás, ami megtart akármekkora szakadék fölött is. És puha, meleg, átölel, és szeret, szeret és szeret feltétel nélkül, bármit is teszel vagy nem teszel. És mindezek együtt meg még sok más. Nagyjából...

Este gyakoroljuk az éneket, amit holnap közösen előadunk, de mintha gyászinduló lenne. Beszólok. Gyerekek, ez valami rettenetes, olyan, mint amikor a magnóban kezd lemerülni az elem és nyjeeenyjúúúnyjűűű lesz a dallamból. Néznek furán. Ja persze, a fele olyan fiatal, hogy azt sem tudja, mi az az analóg, ehhh. :) Próbáljuk újra, adom az ütemet, de nem azzal van a baj, hiányzik a lendület, a vidámság, az erő. Eszembe jut, mikor idefelé a buszban próbáltunk, pont ugyanezt éreztem, akkor is szóltam, de most mindenki benne van, és többeknek csodaszép hangjuk van ám. Remélem, nem mi húzzuk le a társaságot. Még néhányszor elismételjük, javul, javul, de nem az igazi. Kászálódunk kifelé lefekvéshez készülődni, fogat mosni, egyebek. Katina odajön, megköszöni. "Teljesen természetes", de kellemesen meglepődöm.

Kedd

Délelőtt próbáljuk az előadásokat, délután megyünk végre a suliba. Még vasárnap reggeli után kisorsoltunk két nyolcfős csapatot, az elsőbe kerültem egyedüli pasiként hét nővel szemben. Esélyem nincs. :) Már csak azért sem, mert mire végzünk az ebéd előkészítésével, a többiek már eldöntötték, mit is adjunk elő. Na jó, csak vicceltem. Részben. Megkérdeznek, rögtön eszembe jut Kiplingtől a Magányosan sétáló macska, senki nem ismeri rajtam kívül, meséljem el. El is kezdem, épp csak eljutok az első varázslásig, furán néznek, nem értik, de nem az angolom miatt. Inkább abba is hagyom. Rájövök, hogy ezt csak a látszat miatt tették fel, kitalálták nélkülem, nem gond, ez is csak játék. Kérdem, mi lesz akkor a matiné: A farkas és a három kecskegida, esetünkben inkább négy, mert úgy pont kijön a nyolc, mesélővel együtt, rendben. Azt is elhatározzuk gyorsan, hogy mindenképp mi kezdjük, mert a másik csoportban Hajni kitalált egy bűbájos interaktív mesét. mi gyorsan zavarjuk le a miénket, aztán legyen felejtős, Nekik meg így még nagyobb sikerük lesz, ebben legalább teljes az egyetértés. Próbálunk tehát. Laura szörnyen agresszív, mint hős kecskemama, folyton ki akarja végezni szerencsétlen farkast (azaz engem) a végén. Ez persze az Ő issue-ja, meg is értem, de ez egy másik mese. Szólok egyszer, kétszer, háromszor, ez így nem lesz jó. Nem hallja meg senki, hát kieresztem a hangom. EZ ÍGY KURVÁRA NEM LESZ JÓ! Gyerekeknek mesélünk, nem háborúsdit játszunk, basszameg! És különben is, az általam ismert verzióban a farkas elmegy aludni, mert annyira jóllakott, és akkor jön a mama a legkisebb és legokosabb megmaradt csemetével, aki el tudott bújni, és felvágják a hasát, és köveket tesznek bele és visszavarrják, a többit a farkas megoldja magának, kérem szépen. Egy kecskemama meg pláne pozitív hős legyen, nehogymá! Kata mellém áll, hogy tényleg, és ezzel nyert ügyem van. Azt már nem sikerül keresztülverni a bandán, hogy szegény farkasnak mennyit kell előbb szenvednie, hogy fehér legyen a lába meg a többi, rövidítünk, úgyis blama lesz. Ettől is enyhén bilifüle a hangulat, többek szerint ez óvodás korosztálynak szól, nem általános iskolásoknak, de már nincs idő újat kitalálni. Egy röpke pillanatig aggódom én is, de rájövök, hogy felesleges: Ez is csak játék, hozzuk ki ebből is a maximumot, hajrá. Próbálom lelkesíteni őket, hiszik is, nem is, ehhh. Ebédelünk, elkészítjük a jelmezeket, összepakoljuk az ajándékokat, és már mehetünk is.

"Normális" esetben a diákok és a tanárok is ott szoktak lenni az első napi Powhirin, a miénkben ez elmaradt, mert egy atlétikai versenyen vettek részt valahol a környéken (ami ebben az országban kicsit más, mint odahaza :), nagy az izgalom bennük is, hogy végre találkozunk. A fogadásunk elképesztően csodálatos. Énekelnek, táncolnak, élettel teli, csillogó szemek, nyitottak, gyönyörűséges. Aztán mi jövünk...

Valami történik. Ez nyilvánvalóan egy elképesztően hülye mondat (akkor is, ha előszeretettel alkalmazom, amiért bocsánatot is kérek), mert valami mindig történik. Általában több minden is egyszerre, ráadásul mindenkivel valami más, de ebbe most ne menjünk bele, mert a blog tárhelye is véges. :) Inkább menjünk vissza egy picit az időben... gyors visszatekerés... miért is jöttem... mi az egyik fő issue-m... hopp, meg is van: verbal communication. Ezzel kapcsolatban több felismerést kaptam, fájdalomfaktor szerint növekvő sorrendben:

1. Haszontalan, amit mondok.

2. Úgyis csak félreértik.

3. Bármit mondok, később felhasználható ellenem.

4. Reveal myself.

Ám itt és most ez mind semmivé foszlik, és csak játék van és öröm, és színház az egész világ. Hányszor, de hányszor éreztem ugyanezt Áronon keresztül, főleg mikor Péter bátyóékhoz mentünk, és most itt van bennem, és csak mókázom és bohóckodom, a gyerekek meg visítoznak és nevetnek, a legkisebbtől a legnagyobbig, és vidámság és boldogság, az élet szép és egyszerű. Már megint homályosodik a monitor, mi a frász van itt...

A második csapat még rátesz egy lapáttal, öröm nézni őket is, meg a gyerkőcöket is, nem csak egyszerűen figyelik, mi történik a színpadon, hanem együtt élnek vele, csupa nyitott szem, fül és szív, és nem csak azért, mert Hajni bevonja őket.

Azután még egy kis közös éneklés, focizás, barátkozás, együttlét, és tényleg csak egy pici, hiszen érkeznek a szülők és az iskolabusz, indulunk haza, de valahogy nagyon lassan és nehezen megy mindenkinek.

Pedig délutánra még egy masszázs is befigyel, és megint érkezik néhány hullámban a tegnap délutáni jelenlét, nem is csoda, ilyen nap után.

*************************

Noshát. Ezt a részt már Incheonban sikerült kiírni magamból, a java még ugyan hátravan, de most megyek tovább. Addig teremjen sok szép rózsátok.