Mennem kell

Hm. Az utolsó heti adag nehezen akar leíródni, ennek több oka is van. Az egyik, hogy nappal elég aktívan rohangászom mindenfelé, éjjel meg többnyire aludni szoktam. A másik, hogy... az nem felelne meg a valóságnak, ha ide azt írnám, hogy a lényeget úgyis elmeséltem már, de egy kicsit hasonlít az érzés akkor is. A tanfolyam utáni pár napban, amikor nagyon nehezen találtam a helyem, nagy megkönnyebülést jelentett kiírni és megosztani, amit eddig, és ezzel, ha nincs is vége a füzetnek, de új lapok és lehetőségek nyíltak, az bizonyos. És ha csak a gép előtt ülve vacakoltam volna, akkor ezeket elszalasztottam volna.

A harmadik, hogy ugyan rengeteg történet szól az utolsó időszakról is, de papírra csak címszavakat vetettem, kevés idő volt másra. Belekezdtem a kifejtésébe, hogy Nektek is jusson, de lassan haladok, még érik belül is. És idő kell ennek is. Ezért is megyek el pár napra a hegyek közé.

Boldog Karácsonyt Mindenkinek.

Elengedés

Hétfő

Délelőtt se tánc, se masszázs, helyette séta a kaurifákhoz. A közeli erdőben van néhány kiépített túraösvény, oda viszi el Hemi a csapatot, több menetben. A térkép szerint a Russel Forest esik legközelebb, de nem vagyok biztos benne, hogy ez a terület még hozzá tartozik, bár talán mindegy is. A feladat már-már a szokásos, menjünk, beszélgessünk az erdővel, leginkább a kaurifákkal, mi szél hozott mondsza erre, mi vajon a szíved terve, ésatöbbi. Az érzésem már-már a szokásos, miért is kell ennek ekkora feneket keríteni, még jó, hogy erről a túráról már tegnap kiderült, hogy lesz és volt időm gondolkodni magamon. Mire fel ez a "csak azért is" vagy "csak azért sem" dac? Hogy is mondta Popper? A különbség a belső szabadságban van? Ha szabadon azt gondolok, amit akarok, sőt azt is teszek, akkor minden rendben, elmúlhat a kényszer-érzés is, hát legyen így. Ráadásul mi vagyunk a héten a kajakészítő csapat, minket visz el elsőnek, mivel korábban is kéne visszaérjünk, nehogy éhen maradjon a társaság. Az első ösvényen gyorsan végigkocogok, aztán futás vissza a másikhoz, ám valami helyi fickó a sipítozó feleségével már beelőzött, ráadásul csak pár méterrel vannak előttem, lehet hallani. No de ez egy körséta, drága fiam, használd az eszed, és már meg is fordulok és elindulok a másik irányba, valahol félúton biztos találkozunk majd, de az kevésbé fog zavarni, mint ha mögöttük kéne bukdácsolni. Muhaha, még hogy nem azért jöttem, hogy egyedül legyek... Baktatok az ösvényen, jön az első felismerés, hogy azért is morcogok sokat eme séták miatt, mert úgy adják elő, mintha ez lenne az egyetlen hely a világon, ahol beszélgetni lehet a fákkal. Mintha lenéznék picurka otthonunkat, hogy ott ilyesmi lehetetlen. Mintha csak valami nagyvárosi ficsúr lennék, akinek a természettel való kapcsolata annyiból áll, hogy az autópályán 160-nal száguldva kilapítottam egy sünt. Mintha Pécsen nem lehetne ugyanezt. Kettőt lépsz és fent vagy a hegyen, az erdőben. Pesten (vagy máshol) is persze, csak ott nagyobbat kell lépni. Más az erdő? Nanáhogy. Itt kauri van, meg totara meg sok más fura nevű, otthon meg tölgy meg bükk, meg olyanok, amit az itteniek ki sem tudnak ejteni. Más a lépték? Igen. Más a szélesség meg a hosszúság? Na és? Mintha... És bruhaha, még hogy nincs önérzetem meg önbecsülésem. Mello írja, hogy tegyük fel, repülök valahol, és ugyan nem ismerem fel a környéket (vagy csak a piros vonalak nem látszanak a felhők miatt), bár már sejtem, hogy közeledünk hazafelé, és a pilóta egyszer csak bemondja, hogy épp most repültünk át a határon és már Magyarország felett vagyunk. Ekkor kinézek az ablakon és elönt valamiféle melegség, hogy hű, ez igen, milyen szép is az én hazám, meg a büszkeség, hogy ide tartozom és ömlengek magamban és akkor a pilóta megint csak megszólal, hogy bocsánat, de az egyik műszer kicsit megbolondult, és még nem is vagyunk ott, csak 10 perc múlva. Ettől ezek az érzések megváltoznak, másnak fogom látni azt a hegyet, amiről az előbb még azt gondoltam, hogy milyen szép, csak azért mert magyar? Mi ez, ha nem programozottság? Lehet szeretni a helyet, ahol születtem, ha belülről fakad, de kívülről ne várja el senki. Ezek az én érzéseim csupán, Hemiék egy szóval nem mondták, hogy ezt vagy azt kell érezzünk, mégis fura megint csak átélni valamit, amiről eddig csak olvastam. Pontosabban végre ráébredni, mi ez a szamárság, amit éreztem már máskor és máshol is, csak nem tudatosodott. És akkor muszáj kacagjak és leülök és a nap is épp odasüt (de nem csak oda) és szabadságot érzek, meg egységet. Ugyanazok a fák, ugyanaz a föld, ugyanazok az emberek. És érkezik sorra a többi felismerés is, mint amikor a Mikulás kinyitja a puttonyát és potyognak az ajándékok no meg a könnyeim is, köszönöm, köszönöm, köszönöm. Visszafelé sétálok már a bekötőúton, mikor a lányok utolérnek egy nyitott csomagterű truckkal, a sofőr nem kíméli a járgányt, száguld a lejtőkön, mi meg hátul széttárt karral vijjogunk, arcunk lobog, ahogy az már ilyenkor szokás. Így is csak éppen időben érünk vissza, kicsit még megkésve is, lassan akar készülni az ebéd, a többiek is befutnak sorra és reklamálnak, miért nincs még kész.

Délután Laurával kerülünk össze. Tegnap Lucasnál is mocorgott valami bennem – Istenem, az a kölök telisteli van szeretettel, reménykedem, hogy ragadt rám is belőle -, a ma délelőtti séta megint megnyitott egy ajtót, ez a délutáni session pedig... mit szépítsem, végigsírom. Nehéz megfogalmazni. Amikor magányosnak érzed magad és valaki bejön az ajtódon, és csak átkarol, és biztonságot érzel és hogy nem vagy egyedül. Amikor kihúznak a lábad alól egy szőnyeget és már majdnem hanyatt esel és ott terem egy puha meleg fotel, puff, babzsák (ízlés szerint) és finoman de határozottan bele is nyomnak, hogy ne szédülj már annyira. Amikor azt érzed, hogy nagyon ingoványos talajon kóborolsz és már térdig iszamos vagy és a nádasból előbukkan egy csónak és beemelnek és elringat. Amikor azt érzed, hogy minden gyökeredet elvágták és akkor kiderül, hogy van még egy szál a fejed tetején, egy olyan kapcsolódás, ami megtart akármekkora szakadék fölött is. És puha, meleg, átölel, és szeret, szeret és szeret feltétel nélkül, bármit is teszel vagy nem teszel. És mindezek együtt meg még sok más. Nagyjából...

Este gyakoroljuk az éneket, amit holnap közösen előadunk, de mintha gyászinduló lenne. Beszólok. Gyerekek, ez valami rettenetes, olyan, mint amikor a magnóban kezd lemerülni az elem és nyjeeenyjúúúnyjűűű lesz a dallamból. Néznek furán. Ja persze, a fele olyan fiatal, hogy azt sem tudja, mi az az analóg, ehhh. :) Próbáljuk újra, adom az ütemet, de nem azzal van a baj, hiányzik a lendület, a vidámság, az erő. Eszembe jut, mikor idefelé a buszban próbáltunk, pont ugyanezt éreztem, akkor is szóltam, de most mindenki benne van, és többeknek csodaszép hangjuk van ám. Remélem, nem mi húzzuk le a társaságot. Még néhányszor elismételjük, javul, javul, de nem az igazi. Kászálódunk kifelé lefekvéshez készülődni, fogat mosni, egyebek. Katina odajön, megköszöni. "Teljesen természetes", de kellemesen meglepődöm.

Kedd

Délelőtt próbáljuk az előadásokat, délután megyünk végre a suliba. Még vasárnap reggeli után kisorsoltunk két nyolcfős csapatot, az elsőbe kerültem egyedüli pasiként hét nővel szemben. Esélyem nincs. :) Már csak azért sem, mert mire végzünk az ebéd előkészítésével, a többiek már eldöntötték, mit is adjunk elő. Na jó, csak vicceltem. Részben. Megkérdeznek, rögtön eszembe jut Kiplingtől a Magányosan sétáló macska, senki nem ismeri rajtam kívül, meséljem el. El is kezdem, épp csak eljutok az első varázslásig, furán néznek, nem értik, de nem az angolom miatt. Inkább abba is hagyom. Rájövök, hogy ezt csak a látszat miatt tették fel, kitalálták nélkülem, nem gond, ez is csak játék. Kérdem, mi lesz akkor a matiné: A farkas és a három kecskegida, esetünkben inkább négy, mert úgy pont kijön a nyolc, mesélővel együtt, rendben. Azt is elhatározzuk gyorsan, hogy mindenképp mi kezdjük, mert a másik csoportban Hajni kitalált egy bűbájos interaktív mesét. mi gyorsan zavarjuk le a miénket, aztán legyen felejtős, Nekik meg így még nagyobb sikerük lesz, ebben legalább teljes az egyetértés. Próbálunk tehát. Laura szörnyen agresszív, mint hős kecskemama, folyton ki akarja végezni szerencsétlen farkast (azaz engem) a végén. Ez persze az Ő issue-ja, meg is értem, de ez egy másik mese. Szólok egyszer, kétszer, háromszor, ez így nem lesz jó. Nem hallja meg senki, hát kieresztem a hangom. EZ ÍGY KURVÁRA NEM LESZ JÓ! Gyerekeknek mesélünk, nem háborúsdit játszunk, basszameg! És különben is, az általam ismert verzióban a farkas elmegy aludni, mert annyira jóllakott, és akkor jön a mama a legkisebb és legokosabb megmaradt csemetével, aki el tudott bújni, és felvágják a hasát, és köveket tesznek bele és visszavarrják, a többit a farkas megoldja magának, kérem szépen. Egy kecskemama meg pláne pozitív hős legyen, nehogymá! Kata mellém áll, hogy tényleg, és ezzel nyert ügyem van. Azt már nem sikerül keresztülverni a bandán, hogy szegény farkasnak mennyit kell előbb szenvednie, hogy fehér legyen a lába meg a többi, rövidítünk, úgyis blama lesz. Ettől is enyhén bilifüle a hangulat, többek szerint ez óvodás korosztálynak szól, nem általános iskolásoknak, de már nincs idő újat kitalálni. Egy röpke pillanatig aggódom én is, de rájövök, hogy felesleges: Ez is csak játék, hozzuk ki ebből is a maximumot, hajrá. Próbálom lelkesíteni őket, hiszik is, nem is, ehhh. Ebédelünk, elkészítjük a jelmezeket, összepakoljuk az ajándékokat, és már mehetünk is.

"Normális" esetben a diákok és a tanárok is ott szoktak lenni az első napi Powhirin, a miénkben ez elmaradt, mert egy atlétikai versenyen vettek részt valahol a környéken (ami ebben az országban kicsit más, mint odahaza :), nagy az izgalom bennük is, hogy végre találkozunk. A fogadásunk elképesztően csodálatos. Énekelnek, táncolnak, élettel teli, csillogó szemek, nyitottak, gyönyörűséges. Aztán mi jövünk...

Valami történik. Ez nyilvánvalóan egy elképesztően hülye mondat (akkor is, ha előszeretettel alkalmazom, amiért bocsánatot is kérek), mert valami mindig történik. Általában több minden is egyszerre, ráadásul mindenkivel valami más, de ebbe most ne menjünk bele, mert a blog tárhelye is véges. :) Inkább menjünk vissza egy picit az időben... gyors visszatekerés... miért is jöttem... mi az egyik fő issue-m... hopp, meg is van: verbal communication. Ezzel kapcsolatban több felismerést kaptam, fájdalomfaktor szerint növekvő sorrendben:

1. Haszontalan, amit mondok.

2. Úgyis csak félreértik.

3. Bármit mondok, később felhasználható ellenem.

4. Reveal myself.

Ám itt és most ez mind semmivé foszlik, és csak játék van és öröm, és színház az egész világ. Hányszor, de hányszor éreztem ugyanezt Áronon keresztül, főleg mikor Péter bátyóékhoz mentünk, és most itt van bennem, és csak mókázom és bohóckodom, a gyerekek meg visítoznak és nevetnek, a legkisebbtől a legnagyobbig, és vidámság és boldogság, az élet szép és egyszerű. Már megint homályosodik a monitor, mi a frász van itt...

A második csapat még rátesz egy lapáttal, öröm nézni őket is, meg a gyerkőcöket is, nem csak egyszerűen figyelik, mi történik a színpadon, hanem együtt élnek vele, csupa nyitott szem, fül és szív, és nem csak azért, mert Hajni bevonja őket.

Azután még egy kis közös éneklés, focizás, barátkozás, együttlét, és tényleg csak egy pici, hiszen érkeznek a szülők és az iskolabusz, indulunk haza, de valahogy nagyon lassan és nehezen megy mindenkinek.

Pedig délutánra még egy masszázs is befigyel, és megint érkezik néhány hullámban a tegnap délutáni jelenlét, nem is csoda, ilyen nap után.

*************************

Noshát. Ezt a részt már Incheonban sikerült kiírni magamból, a java még ugyan hátravan, de most megyek tovább. Addig teremjen sok szép rózsátok.
 

A harmadik hossz

Hétfő

Reggel ébredek, "despite all of this I love you", mondogatom magamnak, mintha matráznék, és akkor is jó nap lesz, ha a fene fenét eszik. Gavin érkezik, kap egy kis reggelit, szimpi.

Délelőtt tánc saját tempóban és a family issue-n a fókusz, néha nem érzem a kezem, amúgy semmi különös. Jön Hemi, mesél Richardról, az egyik lengyel trénerről, aki hat évet töltött egy lyukban egy Gulagban, a többiek etették, hogy egyáltalán életben maradhasson, és most gyógyít. Táncolni ugyan nem tud, de nem is ez a lényeg. És én meg merek itt nyafogni, hogy így meg úgy nem találom a helyem. És a family issue-val kapcsolatban kitöltött papírokat is előveszi, pár embert kiemel, naná, hogy engem is, mint negatív példát. "Stay what you are" mondja, és tudom, hogy ki akar mozdítani, de kicsit bántónak érzem. Elengedem az érzést, mert tudom, hogy van, aki nálam is kevesebbet írt. Aztán Albatros, kapcsolgatás a férfi és a női oldal között, végül köszönet-Kotuku Katjának, hogy intézett buszt a holnapi kiránduláshoz.

Ebéd előtt senki nincs a Marae-ban, előveszem a nadis dolgokat, olvasgatok, odaül Lina, kérdezi, mivel foglalatoskodom, kicsit beszélgetünk. Ebéd után mosogatunk, takarítunk, közben Kristina odajön, hogy szeretne velem beszélni, persze, menjünk, mi újság. Beszéljünk a tegnapról. Hűha, gondolom, "miért, mi történt"? És elmondja, hogy előtte mindkét nap mekkora fájdalmai voltak és most csak egy jóleső masszázst akart és ettől megint sírhatnékom támad, hogy miért nem hittem az érzéseimnek. Megkérdezi, hogy az Ő munkája milyen volt, felidézem, azután másra terelődik a szó, otthon, család, gyerekek, de szinte csak én mesélek. Végén odajön Lina megint, hogy beszéljünk. Mi van ma, gyóntatónap? :) Kérdés megint, milyen volt a tegnapelőtt, mi történt. Még bele sem melegszünk, jön Katja, visszaadja a papírt, ez kevés. Mondom, mi történt, hogy leírtam a lényeget, aztán elaludtam, és azt hittem, be kell adni délután, hát ez van. Sebaj, folytassam, de ízibe, mert mindjárt félnégy és kelleni fog. Akkor miért most szól? Sietek vissza a szállásra, akkor látom, hogy új papír van a hirdetőtáblán, miszerint:

1. Read the paper on TOUCH and then ask the people you have massaged till now how they experienced your touch.

2. Write down (in your notebook) what feedback you got from the ones you have worked on.

A) What was good about your touch and WHY?

B) What would be improved about your touch and WHY?

Szóval ezért ez a nagy érdeklődés. De most erre amúgy sincs idő, lássuk azt az issue-t, jönnek a gondolatok sorra, de lejár az idő. Annával kerülök össze. Mindenki kap még időt, hogy elolvassa a társáét és megbeszélje, akkor meg hova ez a nagy sietség? Átmegyünk, lefekszem, hagyom a légzésem és a testem, dolgozzon, ahogy jólesik, csak a lassan szokássá váló kis vibrálás. Megfordulok, jön Katja, itt-ott hozzám ér, fülembe súg néhány mondatot és meghalok. Átérzem, milyen egy levegőtlen ágyneműtartóban pisszenés nélkül, mert ezen múlik az élet, milyen az élet – már ha annak nevezhető – egy lágerben és jönnek a képek a mai Tibetről, görcsbe rándulok, zokogok. Katja suttog tovább arról, hogy gyógyítsam meg ezeket az emlékeket és ezen keresztül a nagyszülőket, de már majdnem verekszünk megint, mert bár azt sem tudom, hol van a keze, de le akarom tépni, rúgni magamról, hogy elég. És akkor azt mondja, hogy választhatok, meggyógyíthatok mindenkit, aki akkor és ma börtönben volt vagy van, és azonnal felvillan a szó: love. És csak motyogom Neki és magamnak, folyamatosan, mint valami mantrát, és kapom a tanítást, hogy ez is az, és Katja hozzáteszi, hogy igen, hogy szeressem magam és embertársaimat vagy valami efféle, és azonnal jön valahonnan, "and every sentient beings". Közben lassan csillapodom, már csak a könnyem ömlik csendben és megjelenik az "om mani padme hum" és csak mondom, mondom, mondom. Anna megdolgoztat, de legalább nem sikoltozik. Réka, tudom és köszönöm, hogy tanítottál erre a technikára, de a frontnál majdnem teljesen az oldalára kell fordítsam és kedves is meg segít is, de hát...

Pakolás közben Hemi tesz be egy CD-t. Megszólal Elvistől az Unchained Melody és Katja táncol Hemivel. Ég és föld megáll, én meg csak bámulok tátott szájjal, szívvel és minden érzékszervvel, amit csak meg tudok nyitni és igen, ezért is jöttem, és hálát adok mindennek és mindenkinek, hogy itt lehetek, hogy ezt átélhetem és átérezhetem. Minden rendben van, nyilván vannak köztük is ellentétek, meg ki nem mondott történetek, hiszen emberek vagyunk, de ebben a táncban benne van mindez. "Lássatok a szememmel, halljatok a fülemmel és érezzetek a szívemmel" mondom sokadszorra és érzem, hogy többen veszitek az adást és reménykedem, hogy nem csak képzelődöm.

Kedd

Hajnalban erekció, szenvedés, rángatózás. Valamiféle energia? Légzésre koncentrálok, gyűjtöm, elengedem, gyűjtöm, kiengedem, nem javul. "Itt vagyok, vigyen, aki akar", de semmi nem változik. Kínlódás. Mi ez az egész? Honnan? Ki? Miért? Elegem van! Különben is, csak a fejemben van ez az egész, és csak pisilnem kell, erre lelohad. Megnézem az órát, 1/4 2. Kimegyek, könnyítek magamon. Nem értem. Valahogy elalszom.

A kirándulás napja. Két hajóval megyünk, elég borús az idő, de a víz szinte teljesen tükörsima.

És olyan szinten leszek tengeribeteg, hogy ihaj, pedig még életemben sosem. Tanításképp végre átérzem, Angi miket kínlódhatott, köszönöm. Másrészt betudom a fülemnek, aminek az állapota változatlan a kezdetek óta. Viccelődés tárgya is lett már jónéhányszor. :) Horgászunk. Ki bottal, ki azzal, amije van.

Mármint a többiek, én köszönöm, inkább nem. Kapaszkodom minden kezem ügyébe eső szilárd tárgyba, és közben tűnődöm. Jönnek a delfinek! Életemben először itt vannak, hát, kicsit messzebb, mint karnyújtásnyira, nekem meg felfelé kell nézzek, hogy ne ájuljak el. A magasztos érzés is kimarad valahogy. Aztán csak eltelik a délelőtt, megállunk egy kis öbölben, lehet csobbanni.

Megyek is, és a kellemesen hideg víz helyrerak és, lássatok csodát, a sós víz bejut a fülem mélyére is, és elkezdi pucolni. Még messze nem az igazi, de egy pillanatra kitisztul, hetek óta először, utána bedugul megint, de ezt akkor is jó jelnek veszem. Rázogatom, szeretgetem, csipizem, végre el is hiszem, hogy rendbe jön, és ettől kezdve javul is folyamatosan. Reggelente még többször bedugul, de amúgy üzemel, ahogy szokott. Köszönöm. Ebédre befut a csapat másik fele, eszünk, hajót cserélünk, elhajózunk a legészakibb csücsökig aztán vissza.

 Egy hajóorrnyival hamarabb érünk vissza, már messziről boldogan integetnek, őket is meglátogatták a delfinek, de még hogy. Együtt úsztak a hajóval, ugráltak, játszottak.

Sárgulok? Á, éppen csak hogy. :) Próbálom átalakítani és velük együtt érezni, de csak lassan megy. Tanulságos nap.

 

Szerda

Reggel mindenki nagyon csendes, talán bágyadt is, dolgozik a tegnap. Tele vagyok fura csípésekkel, poloskára gyanakszom. Kicseréltük a matracokat ugye, most meg felébredt a melegre vagy mi. Jó lesz ügyelni.

Délelőtt tánc. Hemi "what's your dream" & "what's your passion" kérdésekkel zaklat minket és rájövök, hogy semmi. Valamit kitalálok. "Sharing." "Sharing what?" "Everything what I have." "What do you have?" "I think some knowledge..." Ha már "I think", az már nem passion. Fel akar állítani, farkasszemet nézünk, de nem. Hiába no, jó tanárnénim volt... Mondjuk az más tészta, mire fel ez a nagy ellenkezés...

Délutánra nem választok partnert, legyen, ahogy lesz. Látom, hallom, ahogy Radu partnert keres az asztalok között, kiderül, hogy már csak ketten maradtunk, akkor Ő inkább csak megfigyelő akar lenni. Rettentő dühös leszek, bár ezt akkor nem így érzem, inkább valami kirekesztettség-érzés, megkérdezem Katját, muszáj-e bent maradni, én már voltam amúgy is, de érzi Ő is, hogy valami nagyon nem stimmel. Menjünk ki, beszéljük meg ott, ne zavarjuk a munkát. Nem vagyunk egy hullámhosszon. Mond valamit, én is mondok valamit, és ugyanarról beszélünk, de valahogy mégiscsak el egymás mellett. Azt érzem, hogy tegnap óta mintha nem is az a csapat lenne és ide már nem is kellek. Az egyik felem tudja jól, hogy ez vadbaromság, bár a buszon visszafelé lehetett érezni, hogy nyűgös a társaság egy része (vissza a tehenek közé), de a másik fele legszívesebben összepakolna és húzna a búsba, közben Katja győzköd, hogy menjek fel a dombra gondolkodni, mert most nagyon rossz irányba mennek a dolgok. Ahogy írom tisztább fejjel, az az érzésem támad, hogy neki már nem sok köze van az első világhoz, engem meg még ideköt sok minden, ezért nem is értem, miket mond. És ez nem csak erre a rövidke beszélgetésre vonatkozik, hanem általánosságban. Hallom a szavakat (most már tisztán, sztereó inputtal ugye :), értem is a jelentésüket, de nem áll össze sokszor, mit is akar mondani. Tudom, nem minden tanítás lesz rögtön érthető, van, amihez egy (vagy több) élet sem elég, szóval türelem. Amiből most épp kevéske van, inkább elő a laptop, felrakom rá a képeket, dühöngök tovább, mert egyik sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, előveszem a netet is - csak hogy kitöröljem a felesleges leveleket -, de nincs vétel, csessze meg. Hemi beslattyog, ugyan rám se néz, de érzem a figyelmét meg azt is, hogy meg kéne szólalni, de még várok. Felvesz egy félkész Wakát, kimegy az étkezőhöz, na akkor itt az idő, utána, leülök vele szemben. Csend. "Kérdezhetek?" Dolgozik. Csend. Tud időzíteni, naná. "Mondjad, egyszerre több dologra is tudok figyelni." Vitatkozhatnékom támad, de inkább most én csend. Aztán: "what's wrong with me"? Nehezen buggyannak ki a szavak ám. "Tudom, nincsenek jó meg rossz történések, de akkor most miért érzem magam egyedül megint, nem ezért jöttem ide." És ezzel megnyitok egy ajtót, ami kitárul és be is lépek és akkor végre leteszi a Wakát és a teljes figyelmünk csak egymáson és beszélgetünk. Szóval már megint más vagyok, mint a többiek és ettől félnek. Persze ez csak félig igaz, mert nem is vagyok más, mindenki azért jött, hogy tanuljon, tisztuljon, és válaszokat kapjon a kérdéseire. Ott van Radu, akire kívülről hasonlítok, Edi, aki TCM-mel is gyógyít vagy Lina, aki reggelente meditál és már járt Nepálban és legalább annyira buddhista, mint én, és mégis. A lényeg, hogy tapasztalatai szerint eddig mindenkinek, akinek erős kapcsolata van a keleti filozófiákkal, problémát, illetve konfrontációt okoz a Ma-URI. Passzív-aktív. Beszélgetünk vagy félórát, jönnek a remegések, jó jel, megnyugszom. Kérdezi, szoktam-e pukizni az asztalon. "Hát..., előfordul, naná. Ha hozzám jön valaki masszázsra, pláne, ha először, biztos megemlítem (ha nem felejtem el), hogy csak nyugodtan, mert természetes része az ellazulásnak." "Na holnap lesz néhány kérdésem a többiekhez, rendben?" "Rendben." Érdekes nap lesz. Megköszöni a beszélgetést, visszamegyek, elpakolom a laptopot és elmegyek Namkhafáért. Amikor visszatérek, Hemi halat pucol és három helyi gyerkőccel beszélget, csatlakozom, örömmel fogadnak, beszélgetünk, kérdezősködünk egymás országáról, meg nyelvéről, nyitottak, aranyosak, nevetünk sokat. Mikor haza mennek, megkérdem Hemit, hogy is van ez, hogy ezek a gyerekek nem félnek tőlem? Még hozzáteszem, hogy persze, hiszen maori gyerekek, bátrak, nem félnek semmitől, még tőlem sem és összenevetünk és boldogság. Végre eldöntöm, hogy nem érdekel, otthon mi történik, elküldöm a szeretetcsomagjaimat, ahogy eddig is, de abból az aggódós "mi történhet most épp Veletek"-ből, ami őszintén szólva többször is elővett az elmúlt héten, köszönöm szépen, nem kérek.

Minden rendben van, ahogy van.

Este vadzsradal, eszembe jutnak Oogway Mester halhatatlan szavai: Your mind is like this water, my friend. When it is agitated, it becomes dificult to see. But if you allow it to settle, the answer becomes clear.

Csütörtök

Hajnalban iszonyat csípésre ébredek, kis híján felugrom fekvő helyzetből, villanyt nem gyújthatok, a sötétben keresgélek, de esélytelen. Beburkolózom a hálózsákba, kérek magamra egy kis zöldet, kicsit még mocorgok, aztán alszom reggelig.

A délelőtt Hemivel és Katinával telik, szokás szerint. Hemi beteszi az ABBÁtól a Fernando c. számot, és magyaráz, hogy ez a passion. (Segítségképp: If I had to do the same again I would, lálálá.) Felkönyökölök és nézek rá erősen, merthogy nekem ez azt jelenti inkább, hogy már megint nem tanultam meg a leckét és járhatom újra ugyanazt az osztályt, de úgy tűnik, magával van elfoglalva, magamtól meg nem akaródzik megszólalni. (Jól van, tudom, csend legyen ott hátul! :) Nagyon belelendül a mesélésbe, nem akarom megzavarni. Tudom, jó kifogás. A session végére hagyja a slusszpoént. Azzal kezdi, hogy tegnap megkerestem egyrészt a loneliness issue-val, ami ugyan az én feladatom, és ez rendben is van. Másrészt viszont keményen leteremti az egész társaságot, hogy képzelik. Merthogy többen panaszkodtak, hogy bűzlök, ezért legutóbb odajött az asztalhoz, amin feküdtem és végigszagolt. (Csak most áll össze a kép, tehát innen van az öreg indián szöveg, pedig ott csupa jóindulatnak éreztem, ahogy most is. Hmhm.) És vagy az Ő orra öreg és beteg, vagy egyeseké túl érzékeny, mert semmi büdöset nem talált. Ezt bizonyítandó felállít és beledugja az orrát mindkét hónaljamba aztán még a gatyámba is, és kijelenti, hogy márpedig ez rendben van. És különben is: A) Ha majd egy páciens bejön valamelyikőtökhöz, elzavarjátok, csak mert nem tetszik a szaga? Miféle etika ez? És B) Vegyük tudomásul, hogy pont az az ember, akivel a legkevésbé szívesen dolgoznánk, bizony pont azzal kéne leginkább, hogy megnyomkodjon bizonyos gombokat. Még elmeséli egy esetét okulásképpen. Hogy felhívta egy barátja, hogy tud valakit, akinek szüksége van egy mennyei masszázsra. Be is vállalta, és megjelent nála egy AIDS-es beteg váladékozó fekélyes bőrrel és hogy ebben azért van kihívás, és kontrasztként hozzátette, hogy Ő, mármint Hemi, pár nappal az eset előtt volt fogorvosnál, aki maszkban és kesztyűben kezelte meg. Szóval kapjuk össze magunkat. Ahogy összepakoljuk a matracokat, Edi már jön is, és kérdezi a délutánt, részemről ok. Ahogy Vidával beszélgetünk, megkapom a felismerést. Rájövök, hogy dolgozni akartam tegnap délután és dühös voltam, hogy nem hagyták, illetve, hogy hagytam magam. Már megint reaktív voltam, és nem aktív, márpedig ez a hely ezt a habitust nem díjazza.

Fekszem hason, gyakorlom a teljes légzést, jönnek a gyógyító hangok, ahogy Edi dolgozik a különböző területeken. Viszont azt érzem, hogy már megint erőszakkal dolgozik. (Force vs Power) Gondolat: "I won't fight with idiots. A nagy Tai Chi-mester – aki szünetekben oktatja a többieket, hogyan használják a támadó erejét és lendületét -, erőszakol?" És muszáj nevetnem. Jön Hemi is és Ő is nyomkod és bökdös, és minél jobban erőlködnek immár két oldalról, annál jobban lazulok el és simulok bele az asztalba. Hemi többször jön-megy és visszatér, néha be is szól, hogy harcoljak, meg ne bújjak el a békés Buddha-álarc mögé, de csak mosolygok. Fordulás után a fronton Edi végre kezd csitulni, de Hemi folytatja a csatát, már röhögőgörcsöt kapok, rám jön a köhögés is, akkor végre elkap a torkomnál valami furát. Kihörgöm-köhögöm és végre békén hagynak és ahogy Edi lemegy a lábamhoz, megszáll az ihlet és megcsinálom magamon a Szélkapu-nyitást. A hatás elementáris. Már ahogy elkezdem, az első két érintés után valami ellöki a kezemet, aztán többször is, de nem hagyom, megyek tovább, érzem, ahogy ívbe feszül a hátam és nem is találja mindig a helyét az ágyon, de a kezem már fixen a helyén, és jönnek az oldódások sorra, majd szép lassan elsimul minden. Helyet cserélünk, Edin kevés dolog történik a felszínen, pedig egyszer Hemi is jön segíteni, hiába, sokat tanult pszichológus a lelkem, Ő csak tudja. A visszajelzése pozitív, vacsora után még Kata is odaszól, hogy "hallom, milyen jól dolgoztál magadon is meg Edin is. Meglep, "örülök", mondom, magamban hozzáteszem, hogy nincs szükségem külső megerősítésre, de talán csak azért, mert ilyen történések után megint nagyon tiszta a "minden rendben"-érzés.

Este elkezdem készíteni a Namkhát, keresem a könyvet a laptopon, de csak a programot találom, hát akkor legyen így, olyan lesz, amilyennek lennie kell és pont.

 

  

Péntek

A délelőtt eseménytelen, ebéd után farigcsálom tovább a Namkhafát, Katja jön örömmel, hogy csatlakoztam a Waka-készítő csapathoz. Hűha, ebből botrány lesz, gondolom, de csak annyit mondok:

- Sorry, de nem egészen.

- Hát akkor mi?

- Namkha. Hallottál már róla?

- Nem, mi az?

- Egyfajta Kaitiaki.

- Honnan?

- Ha jól tudom, Tibetből.

Csalódott, de magamra hagy, bár látszik, hogy lenne még mondanivalója. Pár perc múlva visszajön, meséljek még. Meg is teszem. Mesélek a dzogchenről, rinpócséról, a Namkháról, arról, hogy mindig élvezettel néztem, ahogy készül, de sosem éreztem, hogy szükségem lenne rá, és igazán most sem érzem, de voltak ezzel kapcsolatos álmaim. Ekkor villan egyet a szeme, és most érzem először, hogy tudunk kapcsolódni. Hát folytatom azzal, hogy megkértem Nórit, hogy tanítson meg a fortélyára, és ugyan el is kezdtük, de sosem volt igazán időm, kedvem, vagy valami folyton közbejött, és nemhogy félkész nem lett, de kb. két vágás után abbamaradt, és akkor jött az álom, hogy nem is azon a földön és nem is abból a fából kell elkészíteni és hogy a mai napig nem tudom, hogyan, de biztos vagyok benne, hogy majd megmutatják azt is. Végül megemlítem a szerdai hangot, ami azt mondta, hogy itt az idő, és elindultam, és már messziről integetett az ág, hogy szeretne velem jönni. Katja megnyugszik, azért még biztatólag megjegyzi, hogy fogalma sincs, miért is vagyok itt, aminek örülök, mert akkor már ketten vagyunk legalább. :)

Délután megint Anna, kér néhány apróságot, amúgy nem történik semmi. Máshol se nagyon. Viszont elkészül a Namkhafa, a rúnák nagy része is, már csak az egyik szín hiányzik, még jó, hogy van iskola, óvoda a közelben, biztos van színes tolluk vagy ceruzájuk.

Estére Hemi kiakad a délutáni session miatt. Ez nem bodywork! Neveket nem említ, de hibáztatja magát is.

Szombat

Reggelinél kicsi Hajni megkérdez, van-e már párom délutánra, Nincs, jó lesz együtt, remek.

Délelőtt Hemi bekeményít. Katinával is, többek közt velem is. Táncolunk néhányat, de semmi nem elég jó, az utolsó Kotukura Katina kiválaszt valakit vezetőnek, de Hemi kiabál, szó sem lehet róla, másik zenét kér, beállítja Edit, majd Ő mutatja a helyes utat. Thump-thump, némi kiabálás után együtt mozdul a csapat, fizikai szinten még én is, de belül bizony nagyon nem óhajtom követni, Hemi már csak Velem ordibál szemtől szembe, hogy "végre mindenki együtt, kivéve Ádám"! És eszembe sem jut ellenkezni, sőt, magamban tisztelettel meghajlok előtte. Nagyon is jól látja, mi megy bennem végbe, és nyilván ki akar mozdítani. Még örülhetek is, hogy nem zen-elvonuláson vagyok, mert úgy fizikai szinten is jönne a csapás, így marad az érzelmi bambuszbot, de akkor sem érzem magam megszégyenítve, félreteszem a magánügyeimet és csatlakozom a csapathoz. A tánc végén Hemi elégedetten kiáltozik, ez igen, éreztétek ezt, éreztétek?! A lovak hangját, illatát is lehetett érezni, ahogy a nagy kán a mongol sereg élén vágtat és eltipor mindenkit, közben valamiért Katára néz és még nagyobb nyomatékkal kérdezi tőle ugyanezt. Kata egy picit küszködik az érzelmeivel, bólogat párat, de már patakzik a könnye, Hemi meg csak kiabál tovább a mongolokról és rólunk, hogy csak mi, magyarok tudtuk őket megállítani, na és ekkor nálam is elszakad a cérna és közbevágok, hogy ez baromság, senki nem tudta őket feltartóztatni, csak otthon meghalt a nagy kán és hazamentek, mert Batu indulni akart a választásokon. Közben mindketten lépünk egyet előre és már szemtől szemben állunk és sziszegi az arcomba, hogy na jó, de mi ez a baromság a tibeti kereszttel én meg vissza, hogy ugyanaz a hang mondta, amelyik azt is, hogy itt legyek. Ezeket a többiek meg sem hallják (bár jelen pillanatban fel sem tűnik, hogy bárki más is van a környéken kettőnkön kívül), csak azt érzik, hogy olyan szembeszállás van, ami még nem volt és lehet, mindjárt kitör egy vulkán a szoba közepén. Dermedt csöndben figyelik a fejleményeket, csak mi lihegünk egymásra, mint két dühös bika, akik közül, ha csak az egyikünk is mozdulna előre, abból biztos csattanás lenne, de még mindkettő kivár, hogy el lehet-e kerülni a harcot. Aztán egy utolsó fújtatással hátrább lépünk és látom a szemén, hogy ragyog az örömtől, és még elárulom Nektek, hogy az enyém is. Csodálatos tanítást kaptam, omdharedhare, köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Délutánra Hajni lába romlik, valami megcsípte, megfigyelő lesz, nekem meg marad Edi. Újabb tanítás, aminek azért nem örülök annyira, de állok elébe. A helyzet ugyanaz, illetve kicsit rosszabb, még nagyobb a nyomás, folyamatosan beszélek hozzá magyarul és semmi kedves nem jut az eszembe, de god damn it, ez nem bodywork! Illetve ez is az, de nem ezen a szinten! És Hemi is jön és piszkál közben - mintha a délelőtt nem lett volna elég bizonyíték -, még szerencse, hogy nem annyit, mint legutóbb. Teljes figyelmemet Edire fordítom és a kettőnk közti szeretetre: "no more war", és szép lassan lecsillapszik. Csupa boldogság ez a nap.

Este megbeszélés a következő három napról, kicsit más dolgokkal is fogunk foglalkozni, pl. meglátogatjuk végre a helyi iskolát, énekelni fogunk és mesejátékot előadni, tessék készülődni. És megdicsér a teljes mai napi munkámért, de elhárítom, nem érdekel. Örülök, hogy megtörtént és pont.

Éjfélkor felébredek, szállnak haza a szeretetcsomagok, később valami fura ugrálásokat érzek itt-ott a bőrömön, de nem találok semmit, biztos még a mai nap utórengései.

Vasárnap

Reggel hét körül a fürdőszobában anyuval "beszélgetek", örömkönnyek. Délelőtt csak egy rövid tánc és vezetek egy Albatrost és megnyílik egy átjáró, és nemhogy be merek lépni, hanem ezt nekem nyitották ki és jön utánam mindenki és suhanunk egyik világból a másikba, egyik oldalról a másikra és gyönyörűség. De ezt csak a végén olvasom ki a szemekből, Katináéból is, bár a kisördög megszólal, hogy na ezt bezzeg Hemi nem látta, de úgy seggbe rúgom, hogy elszáll. Aztán már csak egy gyors egyórás masszázs fér bele délig, bár a felét így is végigsírom, csupa szeretet mindenütt.

Délután eligazítás közben megint fura ugrálás és elkapom. Szóval mégiscsak bolha, bár Hemiék már megpróbálták kifüstölni a teret valami csúf irtószerrel. Viszont tegnap nem csípett. Nocsak, ennyire hat a szeretet erre a pici jószágra is vagy csak nem volt éhes? :) Tartom a két ujjam közt egész a megbeszélés végéig, aztán kiszaladok a legelőre és eldobom jó messzire. Nagyon nem is kell, ugrik magától, még jó, hogy nem felém, aminek talán a tehenek kevésbé fognak örülni, sorry. Aztán várunk a helyi népekre. Közhírré lett tétetve már több napja, hogy aki akar, jöjjön és próbálja ki, de csak lassacskán szállingóznak. Valahogy más az időhöz való viszonyuk is, mint odahaza. De azért jönnek, kipróbálják, pozitívak a visszajelzések, mindenki örül, nagy lakomát csapunk. Gavin és kis csapata rengeteg ajándékot hoz, köszönjük szépen. Megnyerem a "legrosszabb horgász" kitüntető rangot, ami azért lep meg, mert horgászbotot még csak a kezembe sem fogtam. Ja, így könnyű, nem igaz?

 

Connectedness

Hétfő

Mala az alvószobában pihen, pár nappal ezelőtt találtam egy hajgumit, azt ráteszem a palackomra, így legalább nem keverjük össze folyton. A víz ugyan nem szerepel a MA-URI 12 alapelve között, de azért fontos tényező. :) Délelőtt tánc, előtte Katina elcsíp és sorolja: "Man's power!" – "Open your eyes!" – "Breath!" – "Find your inner strength!". Ez sok lesz így egyszerre, mondom Neki, azt hiszem, tegnap is emiatt estem szét. De úgy tűnik, nem. Viszont két számot is végigsírok. Eszembe jut egy mondat, amit Coelhotól olvastam: "Don’t try to explain your emotions". Hagyom, hagy történjen. És ugye a mala sincs már rajtam. Ennyire ezen múlna? Milyen energia ez akkor? Vagy csak egyszerűen ilyen napom van, és olyan zenéket kaptam, amik megindítottak?

Hemivel pedig dolgozunk tovább az issue-kon. Előjön a légzés, mint issue. Többször belenyilall szívtájékon, de úgy, hogy alig kapok levegőt. És megy körbe az ölelés, az "I love you", a hongi és egymás köszöntése és sírok megint, többször. Nem vagyok egyedül. Aztán körbeüljük Hemit, ki a földre, ki a matracokra, és beszélgetés közben figyeljük egymás testbeszédét. Kapaszkodom az ágy szélébe, minden izmom feszül, néha ellazítom tudatosan, amikor már fehéredik, de amúgy hagyom a testem dolgozni, bár nem értem, miért történik, de talán egyszer majd az is kiderül. Hemi a végén odajön: "I like watching you." Kis híján megütöm, bár nem értem, mitől ez a feszültség. Tudom, hogy nem felé irányul, de valami nagyon elszabadult és törni-zúzni akar, hát lemegyek a patakhoz és hajigálom a kavicsokat meg a kagylóhéjakat, némelyiket át a túlsó partra, levezetésképp.

Délutáni feladat, hogy masszázs közben a fekvő fél foglalkozzon a témájával. Ágival dolgozunk együtt, a fronton beindul nála valami, mindkét keze mozog, mintha szállna. Nem tudom, mi ez, de nem pólyamozgás, az biztos. Még jó, hogy könnyen sikerül kapcsolódni hozzá, tudunk együtt dolgozni, tudom követni és támogatni, és ettől nagyszerű érzésem kerekedik. Beszélgetünk kicsit arról, mi is történt, aztán cserélünk. Jönnek a felismerések a kommunikációról. Beúszik a kép, ahogy állok a kiságyban és összehányom magam és ordítok, de minek, ha úgysem hallják meg. Az asztmáról, amikor görcsösen ragaszkodom még a levegőhöz is, és nem merem elengedni, mert félek, hogy nem kapok vissza semmit. Az allergiáról, ami ennek a folyománya, hiszen minek vegyem be, ha úgysem engedem el? Be is dugul közben az orrom teljesen. Az evésről. A táplálék azért van, hogy tápláljon. Ha annyit eszel, amennyire szükséged van, el is tudsz engedni annyit, amennyire nincs. Amit elengedsz, azzal a többi érző lényt táplálod. Ha ragaszkodsz, leáll a körforgás. Ha elengeded, azzal segíted (táplálod) a folyamatot. Ugyanaz, mint az asztma és az allergia, csak más szint, más csatorna.

Este készülődünk a lefekvéshez, odaülök Hemi mellé, nézzük a többieket, beszélgetünk. A végén azt mondja: "You smell like an old indian. I love you." Mosolyog, megölel, puszi. "Me, too."

Éjszaka 9 légzés, gurujóga, vadzsradal. Jönnek is az álmok, tiszta horror. Legyőzni a kígyódémont egy kukhrival. Nem tudtam a legendáról, hogy halhatatlan, ezért le tudtam vágni a fejét és így volt Erőm legyőzni és elengedni. Felébredek, telihold van, bevilágít a Marae-ba. Látom Nórit, ahogy készíti a Namkhákat és hallom anyut, ahogy valakihez beszél a telefonba: "Elköltöztek Milánóba és nyitottak egy pizzeriát." Na ezt rakjátok össze.

Kedd

Délelőtt tánc és Hemivel dolgozunk a 7 connection-nel. Haladunk a szinteken sorra, 2-2 perces meditáció után 2 percünk van leírni, ami eszünkbe jut, aztán ugyanez, csak 30 mp-es időközökkel. Közben azon kapom magam, hogy egyre gyakrabban angolul gondolkodom. Egyszerűen angolul jutnak eszembe a szavak, mondatok, gondolatok, very funny. Legalább nem kell veszkődni a fordítással. :)

Ebéd után Katina különórát tart a fejmasszázsról, többfélét tanultam már, kicsit össze is vagyok kutyulódva, nyilván látta is előző nap, átbeszéljük, gyakoroljuk, megköszönöm.

Tegnap este Katja megkérdezte a csoportot, kinek fáj a dereka, többen is jelentkeztek, erre mondta, hogy "na akkor holnap mutatok erre egy technikát". Ma délután, mikor összegyűlünk a teremben, Katina mondja, hogy akkor párok, hongi, fel az ágyra, stb. És amikor már ott fekszik mindenki és csend van, akkor szól Katja, hogy: "Mi van, mindenki elfelejtette, mit mondtam tegnap? Akkor, ha ezt akarjátok, ezt kapjátok!" És még legalább 5 percig lehet érezni, hogy 1) piszok mérges; 2) a csapat meg van szeppenve. Pedig fekszem. Hajni mondja is utána, hogy ott állt középen karbatett kézzel és hörrr. Dolgozott is mindenki, mint a kisangyal. Ahogy fekszem, frontnál bejön nagypapa egy kicsit és nagyi nagyon. Mondjuk épp feladat "connect to the ancestors"... Cserélünk, Hajni fekszik, Katja odajön kétszer is, egyszer a hátán dolgozik én meg a bal lábon, aztán együtt a fronton. Csodás volt, csodás! Köszönöm.

Az időjárás pillanatok alatt változik. Ragyogó napsütésben mentünk be masszálni és csupafelhőben jövünk ki. Egyik oldalon naplemente, a másikon szakad az eső. Szép látvány, csak lehűl a levegő nagyon. Legalább tesztelem a hálózsákot, nagyon pöpec, be sem húzom, csak magamra terítem és még ki is kell dugjam a lábam, annyira meleg. Na majd a hegyekben meglátjuk.

Este szóba kerül a délutáni figyelmetlenség, és ezzel kapcsolatban a fókusz is. Katina abszolút korrekt, bevállalja a felelősséget, Ő irányította a csapatot. Katja még megjegyzi, hogy ettől még bárki szólhatott volna, de sebaj, tanult ebből mindenki. Aztán szertartás a könyvekkel és a bölcsesség-kártyákkal. Kata Enyát énekel (I will find you), hangja betölti a Marae-t, beleborzongok.

Fekvés, Hemi visszamegy a furulyáért, várunk az esti áldásra, rám száll a sötétség, se kép, se hang.

Szerda

Hajnalban szúnyog ébreszt, emlék nuku. Kimaradt a vadzsradal, a guruyoga, minden. Ezen múlna? Elhatározom, hogy tesztelni és figyelni fogom. Hoppá! Mi is volt tegnap a téma többször is? Focus, focus, fous!

A múltkori köd kutyafüle ahhoz képest, amit reggelre kapunk, ám a színei sejtelmesen gyönyörűek. Fehér szivárvány! Vagy fél halo? Remélem, valami látszani fog.

Kel a Nap. Állok a Marae előtt és elképesztő a látvány és az érzés, ahogy a köd szívódik fel. Mint valami vízszintes eső egészen apró cseppekből és kering és örvénylik körülöttem, és mintha rajtam keresztül is, de nem ám összevissza, hanem célirányosan repülnek a parányok keletnek, ahogy a Nap ereje szívja őket. Széttárom a karom, pörgök-forgok-vigyorgok, és minden egyes kilégzéssel küldöm minden szeretetemet és jókívánságomat hazafelé.

Délelőtt Hemi is beszáll a zenés okításba, szül(et)éstörténetet kéne táncoljunk szabadgyakorlatként, de ehhez most nehezen kapcsolódom, nem úgy, mint Piotr és a három litván nő, akik valami fergetegeset produkálnak. Hemi leállít mindenkit és felkéri Őket, hogy mutassák be újra. Benne van minden. Az első szülésén vajúdó leendő anya, a bába és a nagyszülő és Piotr, aki éppen megszületik erre a világra és tudja, hogy az Övé. Vidám meditáció következik, kölcsönkapok egy pár sólyomszemet és repülünk mindenfelé, naná, hogy körülnézek odahaza is, úgy érzem, minden rendben, így még boldogabban szállok vissza a terembe. Aztán táncolunk egy kicsit a szabadban is végre, most először vezetem a csoportot, de nem számít. (Picit visszagondolok, miért is írtam ezt így a jegyzetbe, és emlékszem, hogy volt néhány alkalom, amikor szívesen vezettem volna, de Katina mást választott és volt párszor, hogy inkább elbújtam, de ez a mai olyan mindegy volt. Nem is történt semmi lényeges közben. Vagy legalábbis nem éreztem, a többiek meg nem mondták.) Aztán visszafekszünk még egy vizualizációra, és Katina beteszi a Himalaya főcímdalát és konkrétan meghalok. A testem görcsbe rándul, szemem előtt életek és halálok peregnek gyors egymásutánban és olyan kínt érzek, mint még soha és fulladozom és rángatózom és ahogy tudom, elengedem, de jön a következő. "Ezek nem az én emlékeim!" kapaszkodom a gondolatba, de ettől nem változik semmi. Vége a zenének, lassan múlnak a rángások, ahogy kezdek magamhoz térni. A földön fekszem két matrac között, az biztos, hogy az elején még össze voltak tolva. Ülök a földön, a többiek pakolják a szivacsokat és rám se hederítenek, meglátogat önsajnálat nevű kedves ismerős is, ó de rég találkoztunk, de nem is marad sokáig, mert kinevetem jól. A harag viszont megmarad. Még jó hogy vége a délelőttnek. Elindulok a dombra, felviszem magammal, és közben tisztul a kép: azért, mert már megint nem tudok semmit, mit is teszünk, mi is történik. A kérdések megválaszolatlanok maradnak, de legalább az érzést sikerül otthagyni, ez is valami. Köszönet érte a fáknak.

Délután Katja megtanítja a lower back technikát, nagyon élvezem. Nemsokára Ti is fogjátok. :) Aztán indul a massage session, jó az új fogás, gyorsan integrálódik. Munka közben érzem, hogy már nincs szükség a karmadzagra, a végén simán le is jön. Igazság szerint már tegnap is mocorgott, de akkor még nem volt ennyire egyértelmű.

Este pihi, az éjszaka is békésen telik.

Csütörtök

Hajnali három körül felébredek, hazalátogatok, minden rendben, akkor jó, alszom tovább nyugodtan.

Szép napos időt kapunk, mehetünk a szabadba táncolni, zene nélkül. Vezetek egy Albatrost, az elején rendben megy, de utána mintha nem akarnának követni néhányan. Katina szól is: "follow the leader"!

Hemivel issues & affiliations. Dolgozik, mocorog, de valahogy mégsem akarózik elmesélni a story-mat. Hmhm. Hogy is van ez? Megoldottuk, de mégsem? Mi hiányzik még?

Ebéd után Vida odajön, beszélgetünk, húzok egy Wisdom-cardot. Ez olyasmi, mint otthon az angyalkártyák, vagy amit Müller Péter írt a Ji King-ből. Pounamu-t kapom. Jelentése: Healing. (Van még kérdés?)

Délután megint új technikát tanulunk, éljen, éljen! :) Ahogy fekszem, az idei karácsonyról(!) kapok képeket, de akkor sem árulom el, nehogy azért történjen úgy. Kíváncsian várom. Csere után miközben békésen dolgozom, egy másik asztalon nagy ordítozás, zokogás, piszkosul kell fókuszáljak, hogy ne zavarjon. Kérdezgetem a testet, mit szeretne, jönnek a válaszok, de honnan? Bonusz kérdés, hogy ettől indul-e a gyógyulás vagy ez tévút?

Péntek

Reggel csodás napsütés, tánc a szabadban. Délelőtt Hemivel a bodywork alapjai. Közben megjön az eső és a szél, a "táncterem" lehűl, mire visszamegyünk, de hamar felmelegítjük. :) Hemi mutat egy kis bodywork-ot Katinán. (Itt azt írtam a jegyzetbe, hogy látom az auráját. Most viszont tudom, hogy nem az volt. Pedig hogy örültem.) A test mozdul, de ez sem pólya. Katja közben figyel a sarokból, észre sem veszem, mikor jött be - hiszen az asztalon és Hemin van a fókuszom, mint mindenkinek -, de most alig bírom levenni róla a tekintetem, mert a szeme nagyon ijesztő. Irigység, harag, féltékenység, félelem jutnak eszembe és rögtön az is, "nehogy mi is így járjunk"! Óbakker. És aztán megint a pénz. Massage 500 €, bodywork 700 €. Hol élsz, bazmeg? Kurvára nem vagyok boldog. Mérges és szomorú. Hagyom dolgozni, elmegyek sétálni, a csapatmunkáról elfeledkezve, bocsánat. Az asztalokat kellett csak előkészíteni, de akkor is. Pedig nem is megyek messzire, kb. 10 perc, azalatt a többiek végeznek. Bemegyek a Marae-ba, Hajni ott ül, mondom, sorry. "Nem baj, csak maradjak csendben, mert" – és mutatja – "Katina alszik". Ok, pardon, lehalkulok, halkan megjegyzem "különben nem is alszik, integrál". Pár perc múlva másik Hajni jön, Katina akkor kászálódik, Hajni kérdezi, hogy van. És meséli és mutatja, hogy nem aludt, csak pihent, feküdt, hogy a testében csillapodjanak a történések. Szóval akkor ez most honnan jött megint? Nem mintha számítana. Örülök, megköszönöm.

Ebéd után kiszedik a halászhálót, amit a reggeli dagálykor úsztattak be. Odamegyek, átölelem a vízzel teli fazekat, amibe a halakat pakolják, mantrázom. Katina később jön és: "Adam, someone has told you to be here?" A haragom nagyon mélyről jön és egy pillanat alatt. Sőt, ez nem harag, utálat. Persze, hogy nem találok szavakat. Ahogy jön, úgy megy, marad az értetlenség. Bennem, hogy mit nem ért, benne talán, hogy mit teszek. Leszarom. "Miért, zavar?" (Plusz egy bazmeg magamban.) "Á, nem." "Akkor meg hagyjál, hogy tegyem a dolgom. És igen, tudod, valaki szólt, hogy itt legyek, kicsit más tudati szintről, mint ahol épp mi vagyunk." Láthatóan egy még él, azon gondolkodom, hogy el kéne engedni. Katina benyúl a fazékba, kiveszi és visszaengedi a folyóba. Muhaha. Neked ki szólt?

Délután Linát megkérdem, van-e kedve együtt dolgozni, úgy tűnik, örül. Csakhogy session előtt Katja megkér, hogy ma inkább megfigyelő legyek. Én meg kuka fasz vagyok és nem mondom, hogy bocs, de már van partnerem, mintha nagy megtiszteltetés lenne ez a szerep. (És ide megint azt írtam, hogy majdnem mindenkinek, akik fekszenek, látom az auráját, csak hát mégsem.) Amúgy szép dolgok történnek, ahogy a fekvők dolgoznak a témáikon.

Este esti mese, áldás, 9 légzés, vadzsradal, gurujóga. Jönnek az álmok, de értelmetlen vagy legalábbis értetlen maradok.

Szombat

Reggelinél felvetődik, hogy Hemi egyik kuzinja, Gavin felajánlotta, hogy kiviszi a csapatot az óceánra horgászni meg delfint nézni, a részletek még homályosak, de mindenki örül.

Reggeli után takarítjuk a Marae-t, az egyik matrac csurom víz. Izé, mégsem. Ez bizony szaglik. Mi a bánat, bejött a macsek? De nem, ennyit egy tucat macska minimum. Szóval történnek érdekes tisztulások mással is. Kicseréljük szó nélkül. Délelőtt tánc közben megint Himalaya, néha fura torokszorítást érzek, de semmi durvaság, mint két napja. Aztán megint új technikákat és variációkat tanulunk, tisztázunk néhány kérdést. Tánc, élet, öröm. Katina is megdícsér.

Délutáni feladat oldani a családi ismétlődéseket. Miközben Katja adja az instrukciókat, már érzem, ahogy megváltozik a légzésem, vibrálok, aztán ahogy lefekszem, pár pillanat múlva indulnak is a történetek. Harc vagy kitérés, férfierő vagy -gyengédség, mikor melyiket használni, Katja is rásegít, ordítok vele, hogy hagyjon békén és összeverekszünk, aztán csak sírok, sírok megint és megköszönök mindent.

Itt nyissunk egy nagy zárójelet, valahogy így:

(Fura ezt így leírni meg belegondolni is. Főleg azok érthetik nehezen, akik még nem láttak-éreztek hasonlót. A fő kérdés az, hogy "Who am I"? Ha csak az alaphármast nézzük, azaz body, spirit és mind, akkor sejthetjük, hogy ezek sajnos nem mindig működnek együtt, vagy épp nehezen, vagy nem szívesen. És akkor a soult még bele sem kevertük, de ha nagyon bele akarjátok, akkor hallgassatok zenét. :) Mert ha folyton harmóniában lennének, akkor ezekre a bodywork-ös témákra marhára semmi szükség nem lenne. Megkockáztatom, hogy akkor semmilyen más gyógyításra sem. Ezért is merült fel bennem múlt vasárnap a "Ki irányit kit". A MA-URI bodywork felfogása szerint – és tudomásom szerint más bodywork rendszerek szerint is - ... ööö... bocsánat, szóval amennyit én fogtam fel belőle, a mind nevű játékost néha célszerű parkolópályára tenni, hogy a spirit és a body egy kicsit élvezhesse a szabadságát. Izé, élvezet. Annyira azért nem kacagjuk magunkat halálra közben, és ezt a részt még nem igazán értem, hogy miért is jár akkora fájdalommal, amekkorával sokszor. Mondjuk a macskalánynak is fáj, amikor... Na de vissza az előzőekhez. Szóval amíg a mind távol van, elég fura dolgok történnek, amit kicsit nehezen visel, ha hazatér. Azért érthető: tegyük fel, hogy elmész otthonról szabadságra, én meg belopózom és átfestem, vagy átrendezem az összes szobát, vagy átköltöztetlek másik lakásba. Valószínűleg eltelik kis idő a hazatérésed után, mire újból otthon érzed magad, már ha egyáltalán. Másrészről viszont, - ott tartunk, hogy még mindig nem vagy otthon -, én pedig megkeresem azokat a trutyikat, amiket besöpörtél a szőnyeg alá vagy beejtettél a sparhert mögé csak elfeledkeztél róla, vagy még csak azt sem, inkább tologattad, mint Pató Pál, szóval ezeket a kupacokat én jól megtalálom és kidobálom, akkor miért vagy idegbajos, ha hazajössz? Te is ki akartad dobni? Vagy még ragaszkodsz hozzájuk? Megannyi érdekes kérdés. Na most akkor ezt képzeld el ezt a játszmát gyors egymásutánban két héten keresztül, naponta többször. És ez nagyban hozzájárul jelenlegi kedélyállapotomhoz, ahogy írom ezeket a sorokat. Bár most éppen megint tisztábban látok sok mindent, köszönet érte mindenkinek, aki segített. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Ezzel ezt a szakaszt zárjuk is le, ha a témát nem is lehet, csak ideiglenesen, így ni.)

Session után takarítunk, általában csöndben (pár napja ugyan a lejátszó bekapcsolva maradt, én meg rá merészeltem tenyerelni a play gombra, de Katina ledorongolt csúnyán), de most Katja tesz be CD-t és megszólal... Na most erősen gondolkodom, hogy próbára tegyelek Titeket connectedness ügyében, és ha már ez így felmerült, akkor meg is teszem (megfejtéseket ide lentre vagy emailbe bátran). Szóval megszólal egy gyerekdal, nem is tudtam, hogy van angol verziója is, és a mai napig nem tudom, hogy a magyar volt-e előbb, vagy ez, amit most hallgatunk, összenézünk a magyar lányokkal és készek vagyunk, kitör belőlünk a röhögés, énekeljük a magyar verziót, némileg hiányosan, de a refrén még megy. Láll-áláálál-lállá. Nyilván oldószernek is rakta fel Katja pont ezt, el is éri a célját, nálunk mindenképp.

Ettől függetlenül folyamatosan vibrálok még mindig, főleg a végtagokban érzem, pedig már megvolt az esti áldás is, de muszáj még valamit tennem, guruyoga után nyúlok a maláért és Tara mantra beindul, köszönöm. Közben világosság-álmokat kérek és jönnek is.

Vasárnap

Felébredek teljesen. Még csak két óra, de muszáj kimennem. Tiszta a Hold, az ég, a macs a frászt hozza rám, elmegyünk sétálni. Komolyan, azt hittem, hülyéskedik, de le sem lehet vakarni. Általában egy-két külső lámpát felkapcsolva hagynak Hemiék, hogy a holdkórosok is megtalálják a WC-t, vagy mit tudom én, most is ég néhány, hát elmegyünk egész messze, hogy ne zavarjon. Látni a Tejutat, a Holdat, Déli keresztet, hullócsillagokat, és gyönyörűséges és sírok és táncolok de akkor is (vagy pont ettől) nagyon-nagyon-nagyon pici vagyok. Nő a pára, félelmetes, ahogy hömpölyög le a hegyoldalakról és kezd körülvenni, ó persze hogy gondolatok is érkeznek hozzá, inkább elindulunk hazafelé és közeledik egy autó. Felkapom a cicát, nehogy alá szaladjon, a kocsi lassít, megáll, rendőrök bakker, hajnali 3-kor a semmi közepén! Kedvesen kérdezik, mi újság, eltévedtem vagy mi, de mondom, hogy itt lakunk a Marae-ban, csak nem tudtam aludni, ez a drága jószág meg elkísért. Kicsit azért furán néznek, de jóéjt kívánva gurulnak tovább, én meg már amúgy is kezdek álmosodni, ahogy beérek, bezuhanok az ágyba. Újabb álmok. Egyetem, fizikavizsgára készülődő diákok, nem lehet előre tudni a tételeket, persze be vannak tojva, varázsló érkezik, hogy majd segít, diákok örülnek, varázsló csatázik a proffal, de ebben a világban a fizika az erősebb, a varázserő nem tudja megolvasztani a kerítést. Kérleli a professzort: "Legalább három témakört mondjon." Prof persze nevet: "kinetika, fénytan, hőtan". Tehát megint: ha nem egzakt a kér(d)és, nem lesz az a válasz sem. Váltás. Gimi de nem a BDG, osztály, férfitanár, az osztály venni akar egy házat(!) valahol vidéken, ahol nyugalom van és nyugodtan lehet gyakorolni a masszázst(!) és ahol az az egy diák, aki mindenkit bánt és elront, nem zavarja őket. Az az egy hasonlít a Kóristák c. film (otthon megvan, szívesen odaadom bárkinek, érdemes megnézni) brutál kölkére, akit nem lehet megnevelni (erőszakkal betörni). Nem tudom, diák vagyok-e vagy tanár, nem tudom, hogy kerülök a képbe, de egyszer csak ott állok a srác mellett, engedi megfogni a kezét – pulzusdiagnosztika -, de nem változik semmi, csak gúnyos vigyor van az arcán, mintha azt mondaná, azért sem változik. Pedig nem is akarom átformálni.

Délelőtt tánc Katinával és fókuszokkal, Hemi pedig megnyitja előttünk az Albatros új dimenzióit. Pár napja, amikor szabadban táncoltunk Kotukut, akkor pont az a tanítás jött, amit Weöres is írt: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Illetve nem bennem, hanem konkrétan én voltam a létra. Döbbenetes érzés volt, sírtam is közben. És most ugyanaz az érzés Hemivel, más tánccal és más fókusszal nagyon vicces. Vagy csak közben megértettem valamit.

Aztán Hemivel körbeülünk, kérdezi a tegnapi történéseket, és én vagyok az első, aki megszólal és dől belőlem, bár már nem sírok, de néha azért elcsuklik. Szóval nagypapa és a háború, az üldözések és a bújtatás, a munkaszolgálat és a kitelepítés, hogy elveszteni mindent, amit a miénknek hiszünk, szó szerint nem tudom lefordítani, de az érzések átmennek, mert nagy csönd lesz, akkora, hogy utána senki nem akar beszélni. Pedig én még mázlista vagyok, van köztünk olyan, akinek édesanyja, nagyanyja az életét áldozta a szabadságért. Aztán eszembe jut az apai ág, mármint, hogy arról nem tudok semmit. Már megint ez a fránya kommunikáció. Lesz miről beszélnünk otthon.

Már megint el vagyok anyátlanodva, nyilván a délelőtt is közrejátszik, még Ági is kérdezi, mi van velem, de kitérő választ adok. A session előtt Katja a testrészekről és a MA-URIs jelentéstartamukról tanít. Kristina megkérdez, van-e kedvem együtt, persze. Fekvés közben már megint vibrál a felsőtestem, nem olyan erős, mint tegnap, az érzések sem annyira, és képek sem jönnek. Azért valami csak történik, front közben a zenére beugrik Hemi, ahogy kifigurázza a tánctanárt, röhögök irgalmatlanul. Hemi odajön in reality, kopogtat szívtájékon, "who are you?", azonnal feltör a válasz, "who dare to ask?", de nem engedem kimondani. Kristinán meg nem történik semmi és ez zavar. Azt érzem, nem akar megnyílni, csak azt nem tudom, ez az érintésemnek szól, vagy kicsit elfáradt (tegnap is, tegnapelőtt is történtek vele események) és inkább csak egy jó masszázst akar. Egy másik asztalon közben iszonyat sikoltozás zajlik, meg is zavar rendesen, összekutyulódik bennem minden. Gondolat érkezik "ez életem második legrosszabb masszázsa (mármint amit én adok)", szerencsére az első nem jut eszembe, de nem hagyom eluralkodni, így is nagy a zűr, néha a kezeimet is összekavarom, elég fura így. Aztán valahogy csak letelik, de nem vagyok felhőtlenül vidám. Gyorsan feltakarítunk, vacsi és fekszem ízibe, illetve hát már előtte is. És jönnek a mondatok meg a kérdések saját magamhoz, a nagy részére már nem emlékszem, de legközelebb bekapcsolom a diktafont akkor is, mert félhangosan kis mondom őket, hogy kívülről is halljam, meg hogy a fene enné meg, csak fel kéne tölteni.

Szóval vacsora után fekvés, bújok magamba, felveszem a malát – egy hét után először – és Tara megint jön magától, hálásan köszöntöm, el is alszom, pedig még sehol 10 óra, az esti imára félig felébredek, de csak éppenhogy. Álom kicsit zagyva, mert itt vagyok NZ-n, aztán hazarepülök egy pillanat alatt, összeszedem Áront, Bencét és Bertet(?) és megyünk raftingolni, kocsival, de nem Szlovéniába, hanem kb. Egyiptom felé, csak ott átszállunk és vissza NZ, de közben megállunk valami szálláson, de aludni nem tudnak a fiúk az időeltolódás meg egyéb feszültség (ezt nem tudom mi, csak éreztem) miatt. Aztán valahogy csak idejutunk, de ez addigra már nem is NZ, hanem idegen hely, ahol már korábbi álmomban pedig tuti jártam, de nem ismerem fel, és a csapat, akikkel megyünk, szintén ismerős, aztán sötétség.

Kívánok Nektek világosabbakat.

Ráhangolódás

Hétfő (még mindig)

Kipakoljuk a legszükségesebb holmikat, bekapcsoljuk a fagyasztót, hoztunk párnákat, huzatot teszünk rájuk, előkészülünk a többiek fogadására. A fülem sajnos egyre tropább és már piszkosul fáj is, ha böffentek, vagy ha ásítok, csipi sem segít, mivel ezzel kapcsolatban vannak is fenntartásaim, pedig hányszor megtapasztaltam már, hogy másokon működik, és valahogy mégsem megy, ha magamon kell. Hit, korlát, affene. Különben már tegnap megjelent a gondolat, hogy el kell menni dokihoz (nem azért, hogy másra hárítsam a felelősséget, hanem tudni akarom, van-e bármi gyulladás vagy egyéb disznóság), és most sem hagy nyugodni, szólok is Hemiéknek, hogy ez tarthatatlan, el is visznek. Kitöltöm a szükséges papírokat, a recepciós hölgy mikor meglátja, hogy honnan jöttem, széles mosollyal közli, hogy "jó napot". Beszédbe elegyedünk, kiderül, hogy némi rokonsága él Európában, de Magyarországon csak átutazóban szokott, ennyit tud összesen, azért örülök. Fiatal asszisztens srác érkezik, bekísér egy kis függönnyel elválasztott szobácskába. Kérdezi, mi újság, elmondom Neki is, plusz feltesz még egy halom kérdést (allergia, gyógyszerek, anamnézis), minden megy egy számítógépbe rögtön, tisztára, mint a filmekben. Mikor végzett, közli, hogy mindjárt jön egy doktor néni, addig ücsörögjek nyugodtan, elköszön, behúzza a függönyt. Ugyan ki van írva, hogy fényképezni tilos, de ezt nem hagyhatom ki.

  

Érkezik is hamar, Neki is el kell mesélni mindent, utána alaposan belenéz mindkét fülembe. Szerencsére megerősít abban, amit amúgy is tudok, hogy tele van zsírral, és megnyugtat, hogy nincs gyulladás vagy sérülés, de azért felír valami fülcseppet. Elköszönök mindenkitől, fizetek, útba igazítanak a gyógyszertár felé, megtalálom hamar, kiváltom és megyek vissza a táborba. Katinába ütközöm, szemmel láthatóan ideges, panaszkodik az internetre, meg hogy nem tud csatolni a leveléhez valami fontosat a pendrive-járól, bár a recepciós néni felajánl némi segítséget, de ez kevéssé nyugtatja meg. Ha már úgyis erre járok, megkérdem, hogy is van itt a net, és eljön megint a pillanat, amikor csúnyán felhúzom magam, van ugyan internet-szoba (jó pénzért), ahol elvileg lehet USB-s eszközöket csatolni, de úgy tűnik, vannak nehézségek, illetve van WiFi is, de hát az sem jár csak úgy a szobákhoz, hanem rohadt drága. Na ekkor lesz nagyon elegem és elküldöm ezt az egész fucking expensive country-t mindenhova és visszamegyek a city-be mobilnetet vadászni. Van T-Mobile és Vodafone, egyértelműen az utóbbi az olcsóbb (bár az otthoni árakkal... de ne hasonlítgassunk, nyilván mások a fizetések is), remélhetőleg jó lesz a lefedettség is. Megveszem, kipróbálom ott helyben, működik, hurrá, vissza a kempingbe. Ezek itt visszafelé menet készültek, ím, a helyi csontkovács rendelőjének fala, nekem nagyon tetszett.

Ezt pedig ajánlom többek között a Te szíves figyelmedbe, kedves bátyám, kutyautaztatós célokra, szerintem zseniális. :)

Épp időben érek vissza, készítjük a vacsit, megérkeznek, örülünk. A házak mögötti kiserdőben Hemiék szerveznek egy kis köszöntést, kapunk némi áldást, hongizunk és irány az ebédlő. Vacsora közben megkapjuk a csoportbeosztást, megbeszéljük a következő napi teendőket, és már mehetünk is aludni.

Kedd

A reggelit már a Meal Group készíti, nekünk még sok dolgunk nincs, ismerkedünk, beszélgetünk. Délelőtt egyesével felküldenek minket a hegyre, a helyi kilátóhoz. Utálom. A kirándulás rendben van, bármikor bárhova felmászom (tudom, de nagy a szám, csak próbáljam ki egyszer 4000m fölött), de most kényszer-érzésem van. Mintha látnád a vihart közeledni, és előtte a rászólnál a sarokban ülő pókra, hogy ugyan már, legyen szíves és szője visszafelé a hálóját. Itt meg: rajta, másszatok fel és közben érezzetek valami hűdehű spirituálisat. Mintha az menne parancsra. Amikor kérésre sem szokott mindig, nálam legalábbis. Megtalálom az ösvényt, közben még morgolódom kicsit, közben figyelek is: kifelé, hogy milyen a környék (tényleg nagyon szép) és befelé, hogy melyik részem ellenkezik. Megvan a patak is, kacsák és egyéb vízimadarak úszkálnak és még csak kenyeret sem hoztam. Sebaj, van itt egy kuka, de csak egy használt pelenka van benne, pedig igazán lehetne némi maradék kaja is, hiszen nagyszerű piknikező helynek tűnik. Megígérem nekik, hogy még visszajövök. (Nektek is meg magamnak is, legalább fényképek miatt.) Hemi azt mondta, hogy sós a vize, mert itt a torkolat a közelben, meg dagálykor az áramlások ésatöbbi. Naná, hogy megkóstolom. Naná, hogy nem sós. Biztos apály van. Ha már úgyis benne vagyok, át is lábalok a túlpartra, pár méterre ugyan van egy fahíd, azon vezet a gyalogút, de nem érdekel, elvégre felfedezőset játszom, nem turistásat. Félúton sem járok, hallok egy helikoptert közeledni, remélhetőleg a parti őrség és felszólítás nélkül a vízbe ágyúznak, amiért a tilosban járok. Ebből is látszik, mennyi marhaság jut az eszembe, amikor mérges vagyok. (Ha belegondolok, máskor is. :) És persze ki lehet vetíteni bárkire, hogy most Rád haragszom emezért vagy amazért, vagy bármilyen helyzetre (ami ugye még viccesebb) de tudom jól, hogy ezzel csak saját magam felelősségét szeretném a másik fél vállára tenni. És persze, hogy nem történik semmi (dehogynem, eszembe jut Szlovénia is, hogy mennyit bohóckodtunk az ottani hasonló vizekben és igen, nyilall egy picit), békésen átérek a túlsó partra. Ha már így alakult, vissza sem veszem a cipőmet, mezítláb mászok tovább felfelé, hol a kijelölt ösvényen, hol meg a fák között, a kanyarokat levágva. Egyértelműen ez az utóbbi a kényelmesebb, mert nincs kavicsokkal felszórva, de megfogadtam, hogy nem veszem vissza, amíg fel nem érek, hát akkor legyen is így. Közben kis híján rálépek egy kb. félkörömnyi pókra, ami amúgy tisztára olyan, mintha madárpók lenne, csak hát kicsiben. Ki tudja, lehet, hogy tényleg az, csak még gyerek. Kicsit még nézegetem, aztán haladok tovább, hamar elérem a kilátót, ahonnan még csak ki sem látni, aaaoooááárrrggghhh. Pedig Hemi ehhez is fűzött megjegyzést, hogy innen keletre a következő szárazföld már Chile. Nem gondoltam komolyan, hogy ellátok odáig, de innen nekem egyelőre csak a város látszik, az meg nem érdekel, húzok vissza, és akkor hívogat egy ösvény. Senki emberfia nincs a közelben, végre körül is nézek és figyelek és leülök és akkor egy csöpp kis madár odaszáll mellém és énekel. Akkorka, hogy kettő-három simán elférne a tenyeremben, és olyan zöld, hogy nem is látszik, amikor nem mozdul, de a hangja gyönyörű. Nem nekem dalol, nyilván területet jelez vagy épp a tojókat hívja, de azért olyan, mintha mégiscsak ez picit. És így lassacskán megnyugszom, baktatok visszafelé és akkor eszembe jut Pécs és az ottani séták. Itt ugyan másmilyenek a fák, de a könnyem ugyanolyan nedves. Leérek és semmi kedvem visszamenni még a camp-be, hát elindulok a másik irányba a folyó mentén felfelé és pár perc múlva ki is érek az erdőből, száz métert kéne még menni és már forgalmas utcán találnám magam, de ezt végképp nem szeretném, inkább visszafordulok. Ekkor megindul bennem valami és elkezdek futni és nagyon dimbes-dombos-kanyargós az út, hát felfelé lehet nekifutni lefelé meg rohanni, mint az őrült, és hallom Andrást kiabálni, hogy "nyújtsd a lépést"! Ettől megint kicsordul a könnyem és a harámból valahonnan nagyon mélyről feltör egy ordítás én meg szaladok és lejtőn lefelé kinyújtom a karjaimat is, hátha egyszer tényleg sikerül, hátha ez is csak egy álom, és közben kiáltozok tovább, mint egy szárnyaszegett pterodactylus. Aztán csak csend és megállás és csak azt hallom, ahogy a szívem zakatol, "du-dumm-du-dumm: minden rendben" és érzem, hogy megint magam mögött hagytam némi trutymót, valószínűleg nem is keveset.

Mosolygósabban érek vissza a táborba, Kriszta rámnéz és közli, hogy Ági rosszul van. A többiek is ott bóklásznak, de rájuk sem hederít. A kérdés, hogy tudok-e segíteni, fel sem merül, segítséget vár és pont. A szobában épphogy elfér egy ajtó nélküli szekrény és egy emeletes ágy, az alsón fekszik és fogja a fejét. Oda se tudok ülni mellé rendesen, mert beverném a fejem, és azt sem tudja, ki vagyok, de ezek mind piszkosul nem számítanak, a kezem a következő pillanatban már a haráján van, és azonnal befogad, érzem a kapcsolódást és hallom, hogy gyomor és vezetik a kezemet és működik minden. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Ahogy végigkezelem az egyik lábát, kiugrik az ágyból, a ház mögött még könnyít magán és visszafekszik. A másik lábához alig érek hozzá, jönnek a kérdések, de valahogy nem arra vonatkoznak, mit evett és mikor. Megbeszélünk mindent, betakarom, és már alszik is, mi meg mehetünk ebédelni. Visszanézek a szobába, Ági békésen alszik, még a csótány sem zavarja. Ez amerikai fajta, amilyet eddig csak filmekben láttam, talán nem olyan csúnya, mint az otthoni német, viszont legalább remekül mászik a falon is, inkább kitessékelem, de csak azért, hogy meg tudjam mutatni Nektek is.

Utána csoportonként összedobjuk a pénzt (fejenként 120$), elkészítjük a heti menüt (amit nekünk kell főzni, ha majd ránk kerül a sor) és ennek megfelelően a bevásárlólistát, bemegyünk a városba, megkeressük a helyi Tesco-t, amit itt Pak'nSave-nek hívnak, felírjuk az árakat, ötletelünk. Na nem mintha nagyon odafigyelne rám a három leányzó. Nekem ugyan egyértelmű, hogy ki lesz a főnök a konyhában, és nem is vágyom efféle babérokra (bár Anikó itt motoszkál a fejemben), de akár bosszantó is lehetne, hogy ha mondok valamit, azt vagy meg sem hallják, vagy lehurrogja valamelyikük, ám egy ilyen nap után azért sem fogok mérgelődni. Inkább menjünk aludni békével.

Szerda

Reggel még félálomban vagyok, amikor megkapom a beszédet, megköszönöm és kérek erőt, hogy el is tudjam mondani, közben megint sírnom kell, jól kezdődik ez a nap is, mondhatom. Ha még nem említettem volna, nem kis feladat vár majd, ha megérkezünk, merthogy szertartás szerint (Powhiri) fogjuk üdvözöljük egymást, beszéddel, énekkel. Az hagyján, hogy beszélni fog a helyi törzsfő és Hemi, mint az érkező csoport vezetője, na de miután négy különböző országból jöttünk, mind a négy ország férfiemberének is illik brekegnie valamit, jelen esetben nekem is, mivel kis hazánk egyetlen hímnemű képviselője volnék. Ki tudja mennyi ember előtt, magyarul is, angolul is, ráadásul nótázni is, sejthetitek, hogy kitört a frász. ;) A lányok kedvesen megnyugtatnak, hogy énekelni már együtt fogunk, na ja, csak addig jussunk el valahogy. De ez igazából még tegnap esti történet, ma reggelre erős vagyok és bátor, és örömkönnyek hullnak. Fura dolgok ezek.

Még egy gyors utolsó chat, köszönöm Mindenkinek, pakolunk, reggelizünk, beülünk a buszokba és irány a Pak'nSave. Edi ül mögöttem és magyaráz a fülemről, hogy vese és vetélés is lehetett anyai ágon, és se szó se beszéd, belekönyököl az E-21-embe. Anyád! Mondom Neki, hogy az epehólyag bazmeg, és nem vese. Nem lepődik meg, hogy honnan tudom, csak mondja, hogy az is a fül körül megy, én meg mondom, hogy tudom, de ettől még nem kértem, hogy nyomkodjon, pláne nem erővel, de csak nyomja a szöveget, de legalább engem nem. Elszaladunk vásárolni, másfél óránk van mindent megvenni, de közben nem hagy nyugodni ez az Edi gyerek, mielőtt mennénk tovább, megkérdezem Tőle, hogy mondd csak, amiket menet közben mondtál, azokat azért mondtad, mert ezt TANULTAD vagy mert ezt ÉREZTED? És visszakérdez, hogy "does it matter"? "Hogy a picsába ne számítana, hülyegyerek" száll el az agyam megint, és meg is találom a szavakat. Valószínű látható, hogy lilul a fejem, nem szól semmit. Inkább átülök a másik buszba, amúgy is megbeszéltük, hogy gyakoroljuk menet közben az éneklést. Megírom az utolsó bejegyzést, aztán lekanyarodunk a főútról egy makadámútra, és azon zötyögünk vagy 20 percet őserdőn keresztül. "Ha akarnánk, sem szökhetnénk meg innen" jegyzi meg valaki, amúgy csodaszép.

Megérkezünk Waikare-ba. Emlékeztek a bálnalovasban arra a gyönyörű faragásokkal teli Marae-ra? Na merthogy ennek köze nincs ahhoz, meg is lepődöm alaposan. Méghogy nincsenek elvárásaim, muhaha. Négy idős ember és kb. 8 óvodáskorú fogad minket, ettől voltam úgy betojva, gratulálok. Lezajlik a Powhiri, Hemi gratulál a beszéd után, Kata pedig megjegyzi a végén, hogy ragyogtam közben, aminek kölcsönösen örülünk. Megtalál a helyi cicc is, nagyon bájos.

Vacsit kapunk a helyiektől, közben eligazítást Hemiéktől, fürdés, fekvés, esti mese, orrfurulya-kísérettel, megnyugtat és elringat, még eszembe jut Edi, hogy magamban leidiótáztam és meghallom, hogy csak nem volt tudatában. Vagyunk ezzel így egy páran. Még bocsánatot kérek és elalszom.

Csütörtök

Reggeli közben további instrukciók, miénk a vizesblokk és környéke, mármint takarítás szempontjából. Tele van kaszáspókkal. Óvatosan telepítgetem őket kifelé és közben mantrázom és töprengek. Attól tartok, ha otthagyom őket, a következő heti csoport kevésbé finoman fog velük bánni, de találok megfelelő helyet, ami hasonlóan árnyékos és nedves, mint a fürdőszoba és úgy tűnik, sokkal inkább használaton kívüli. Vannak, akik furán néznek, amikor egy vödörnyi pókkal rohangászom, de nem szólnak. Aztán belevágunk az első délelőtti session-be, tánc, beszélgetés Hemivel, megint tánc, megint Hemi és már el is telt a délelőtt.

A Meal Group elszalad ennivalót készíteni, addig folytatom a póktalanítással egybekötött takarítást. Lehet, hogy a női részleg még koszosabb, mert nem jönnek zargatni. Ebéd után leheveredek a matracra és próbálok írni, de tollal-papírral nem megy. Mire leírnék valamit, elszökik a gondolat és már teljesen más van a helyén. Addig töprengek ezen, amíg elalszom. Katja ébreszt, még egy sort sem írtam, de most nincs is rá idő, mesél és osztja a délutáni feladatot, merre menjünk, mit csináljunk. Megint elővesz a keddi érzés, hogy a fenébe lehet olyan nagy lelkiségességet érezni külső késztetésre, de igyekszem elengedni és elmegyek a fákhoz

a patakhoz

a dombhoz

és az urupához

ahogy a többiek is és közben elindul bennem a "Down to the river to pray", hát nekiállok énekelni, aztán táncolni, aztán kiabálni, aztán Padmasambhava mantrázni, és közben kapom sorra a tanításokat, köszönöm, köszönöm, köszönöm. A dombról lefelé jövet Laura szegődik mellém, kérdezi, mit énekeltem, merthogy szerinte very powerful volt. Hűha. Még csak észre sem vettem, hogy van ott valaki. Beszélgetünk, bár akadozik bennem az angol, talán nem arról beszélek, amiről kéne, vagy még nem vagyok teljesen magamnál, de azért pár gondolatot sikerül megosztani, mielőtt az urupához érnénk. Elválunk, bemenni még nem szabad, de van egy sír, ami odahív magához. Leülök kívül, beszélgetünk, hallgatunk, ismerkedünk.

Este mesélés, immár interaktívan, körbeüljük Katját és Hemit, és tessék, lehet elmondani, kivel mi történt, mit látott, mit érzett. Először önkéntes alapon, aztán válogatnak. Néha összevillan a tekintetünk Katjával, de nem szólít. Szép lassan eltelik az idő, fogmosás, fekvés. Előtte még megkérdezem Katját, hogy miért nem kért engem is. Azt mondja, azért, mert "I didn't volunteer". Hm. Mondjuk 2-3 emberen kívül a többiek sem tolongtak. Fekvés közben még töprengek a válaszon, és úgy tűnik azért nem, hogy tovább tudjam gondolni a délutáni eseményeket. Kia Ora. Persze vannak, akik ismerik egymást, de azért nagyjából még mindenki idegennek számít és hát picit Ti is ismertek már, nehezen osztom meg az ilyen gondolataimat ismeretlen társasággal, és érezhetően nem én vagyok az egyetlen. Majd csak alakul ez is.

Péntek

Reggelre mindenütt pára és köd fogad minket.

Délelőtt tovább tanulunk. A maori felfogás szerint is van body és mind, plusz van soul és spirit, csakhogy ez utóbbi kettő nem ugyanaz. Jó, tudom, a spirit-nek is jó csomó jelentése van, de most kifejezetten a szellemi dolgokról beszélek. És tovább táncolunk. Katina rám szól többször is, "breath, breath, breath"! (Jó szeme van. Később beszélek is vele erről, megemlítem az asztmát meg az allergiát, megígéri, hogy "I will keep an eye on you", megköszönöm.) Tudom, hogy ezzel még sok a dolgom, nem is itt lennék, ha nem lenne ugyebár, de legalább a csípőm mozog (Nóri, köszönöm azt az utolsó kezelést). Így hát a légzésen a fókusz és a következő tánc közben érzem, ahogy nyílik baloldalt, de még mennyire és bizony fáj és nyilall piszkosul, de érzem, hogy jóféle, hát hagyom, a végére kicsit nem is kapok levegőt, de rendben van, amúgy is megyünk pihenni egy kicsit, vizualizáció következik. Na de fekve? Rómában, mint a rómaiak, tartja a közmondás, ám legyen, kissé parázok ugyan, hogy bealszom, de jó a vétel :) és jön a kép is, nagyon szép családfánk van, tudtátok? És a vicces az, ahogy néhány ágon bevillanok saját magamnak, ilyet sem láttam eddig.

Délután most már bemehetünk az urupába, meglátogatom Sámsont, és ahogy sejtettem, nem élt túl sokat. Mi mindenre lehet elég 9 óra? Záporoznak a kérdések a könnyeimmel együtt, meg sem lepődöm. Az esti körbeszélgetésen fel is teszem mindet, tapintható lesz a csend. Katja feltesz pár kérdést azzal kapcsolatban, hogy mit is jelent nekem mindez és megkönnyebbülök, ahogy kibeszéljük az érkező válaszokat.

Szombat

Szeretünk. Mindenki odamegy egy másikhoz, bemutatkozunk, kimondjuk a bűvös szavakat: I love you, és megöleljük egymást és örülünk és ragyogunk. Táncolunk és játszunk. A MA-URI szerint 4 világ, 4 különböző szint van (erre most nem térek ki részletesen), ezekhez próbálunk kapcsolódni tánc közben. Bár most épp nem is tánc, inkább páros játék, villámgyors átmenetekkel, párok születnek és szétválnak. Végén Linával kerülünk össze és egy hullámhosszra pillanat alatt. Valami megfoghatatlan történik, aztán csak állunk és vigyorgunk, mint a tejbetök. Távolról hallom Hemi hangját, ahogy magyaráz, te jó ég, mintha rólunk beszélne és tényleg. Félreállítja a többieket és felkér minket az ismétlésre. Mintha az csak úgy menne magától, mondom magamban, és már érzem is, ahogy a gondolat blokkol, hát igyekszem elengedni azt meg pláne, hogy mindenki figyel. (Tudnám, miért van ez, hogy vannak olyan helyzetek, pillanatok, amikor kifejezetten zavar, ha figyelem középpontjába kerülök, máskor meg nagyon is élvezem.) Így aztán messze nem sikerül olyan jól, mint az első spontán, de azért érezhető, hogy valami csak átmegy a többieknek is.

Délután a kapcsolatokon van a hangsúly, 7 szinten: God, Mother, Father, Beloved one (spouse or girl/boyfriend and so on), Children, Myself, Death. Keressük, melyik kapcsolódás megy a legnehezebben, hol vannak akadályok, fájdalmak, fel nem dolgozott történések, amiket végre itt lehet hagyni. Sírunk, kiabálunk, néha akadozunk, de figyelünk egymásra. Szép történetek buggyannak ki és oszlanak fel a térben. Gyógyulunk.

Este gurujóga és vadzsradal és kérek álmokat és jönnek is...

Vasárnap

...de még reggelre sem értem őket. Már megint ez a nyavalyás dualitás. Közben végre kisüt a nap, csak a szél akarja lefújni a fejünket, szép kis nyár, mondhatom. Táncolunk tovább. Még mindig az álmok körül motoszkálok, el is vesztem a fókuszt, sőt, igazán meg sem találom az elején. Katina jön is, próbál terelni (Breath, Open your eyes and Find your main power), tudom, hogy csak segíteni akar, de valami nagyon útban van, szétesek teljesen, ilyen sem volt még, köszönöm ezt a tapasztalást is. Talán túl sok dologra koncentrálok, próbálom inkább csak sorjában és így sikerül is összébb szedni magam, a többi már megy magától. Közben ásunk tovább, working the issues. 6 professzort kapunk segítőnek, úgy hívják őket, hogy Who, When, Where, What, How and Why. Mi más lenne a fő témám, mint a (verbális) kommunikáció...

És délután elérkezik a várva várt pillanat, az első massage session. Erre várok napok óta, és most, hogy Katja bejelenti, félni kezdek. Nem, nem izgulok, hanem konkrétan összeszorul a gyomrom és remeg. Mitől, mitől, mitől? Válasz nincs. Készülődünk, a nyakamba tenném a malát, Katja észreveszi, és rám szól, hogy azonnal vegyem le és hagyjam is kint. Hoppá. Eddig is ott volt a kezemen tánc közben (meg éjjel-nappal is) és nem zavart senkit? Csak engem, muhaha. Szóval respect, visszasomfordálok az alvóhelyre és leteszem mögé és nem is veszem vissza többet, talán csak egyszer, de arról majd a maga idejében, most nem is találom a jegyzetet. Sietek vissza, közben: "Ettől féltem volna? Már megint ragaszkodom valamihez, amire már rég nincs szükségem?" Az első néhány érintés még picit görcsösre sikerül, de nem hagyom annyiban, segítséget kérek és kapok is. Érzem, ahogy ellazulok, és fel tudom venni a kapcsolatot a partnerrel, a zenével és felfelé is. Vida felkel, örül, cserélünk. Utána próbáljuk megbeszélni a dolgokat, némi nyelvi nehézségek támadnak (már megint a kommunikáció), az asztal fölé hajolok, mutatom, hogy jobban esett volna, ha a hátamon több súlyt használ, Hemi rám szól azonnal: "Don't instruct the others!" még hozzá is teszi, hogy "especially who's not perfect in placement" vagy valami hasonló és érzem, hogy megint megnyomott egy szép nagy piros kapcsolót odabenn. Rögvest ébred az ellenkezés, hogy "eszembe sincs javítani vagy tanítani a másikat, csak a kommunikáció miatt", és érkeznek a "de"-k és a "csak"-ok, és még dühös is leszek, és szégyellem is magam, szép kis kombó. Figyelek befelé, hogy mi ez az egész, miért is akarom a megbántottat játszani, és hogy ez kinek is szól valójában, és ahogy nézem őket, úgy esnek szét és tűnnek el sorra.

Lefekvés előtt guruyoga és vadzsradal, de nem alszom nyugton, felébredek többször is, érzelmek, vágyak, ösztönök támadnak és ettől gondolatok is. "Ki vagyok én", "ki irányít kit", "mit keresek itt" és "meddig mehetek el", mondhatni a szokásos, bár ne feledkezzünk meg a "miért éppen velem és most, amikor aludni akarok" címűről sem. A koronacsakránál erős áramlást érzek, érkezik egy gondolat. Nyitott vagyok bármire, aki akar, kapcsolódhat, lássuk, mi történik, erre elalszom. Ugyan pár pillanat múlva (legalábbis csak annyinak tűnik, nincs órám) felébredek, ám a kérdések ugyanazok. Ha tényleg valóságos ez a történés (tudom, semmi nem az és ez az egész csak a fejemben, csak a fejemben, csak a fejemben létezik), akkor gyertek és mutassátok meg magatokat újra, kedves leendő tanítványaim és tanítóim, kívánom magamban. És jönnek! Valaki vezeti Őket, szintén piros ruhában, de a háttérben marad, ha koncentrálok rá, eltűnik. Miért? És ugyan jönnek és köszöntenek, "hívtál, jöttünk", de ennyi. Semmi mást nem mondanak, csak néznek. Ez Nem Bizonyít Semmit! És szomorúnak látom Őket, mintha nem hinném el, hogy tényleg minket választottak, pedig csak valami fogódzót keresek, mert nagyon ingatag minden, de ettől szomorú leszek én is. A többire pedig sötétség borul.